Beszélgetés a Tiszatáj-díjas Jókai Annával

Hollósi Zsolt - 1998. április

Jókai Annának adták át a Tiszatáj 1998. évi díját. Az írónőt ennek kapcsán a szegedi irodalmi folyóiratról, új regényéről és terveiről kérdeztük.

Rendszeresen jelennek meg írásai különböző folyóiratokban, van összehasonlítási alapja; hogyan értékeli, milyen szerepet tölt be a szegedi Tiszatáj az irodalmi életben?

Úgy látom, a Tiszatáj nagyon egészséges szellemben működik abban a tekintetben, hogy nem ugrik be a felületes divatoknak, ugyanakkor nagyon ügyel arra is, nehogy a lejárt panelrealizmus szócsöve legyen. Arra törekszik, hogy minden stílusirányzatból maga köré gyűjtsön jelentős alkotókat. Nagyon fontosnak tartom, hogy a szerkesztők elvetik a kizárólagosságot, minden művet és szerzőt szekértáboroktól függetlennek, önállónak tekintenek. Csak a közepes szerzőnek fontos, hogy milyen stílusirányzathoz tartozik. A rossz műnek mindegy, hogy milyen módon rossz, a jó mű pedig mindig kinövi a skatulyákat. Minden könyv önmaga stílusa. A jó szerkesztő, a tehetséges irodalomtörténész sem kategóriákban gondolkodik, hanem arra figyel, hogy az adott mű esztétikai ereje milyen hatással van rá, milyen nyomokat hagy lelki-szellemi szervezetében. A Tiszatáj szerényen, csendesen, de konzekvensen megmaradt ezen az úton. Akad olyan irodalmi folyóirat is, amelyik látványosan elszakadt mindentől, ami hagyományos és kizárólagosan egy álmodern hang prófétájává szegődött. Én a mindenfelől érkező értékek befogadásában hiszek. Hogy mi az időtálló, mi az igazán értékes, azt nem én, nem a Tiszatáj, és nem is a legrangosabb egyetemi fórumok, hanem az idő dönti majd el.

A tavaly megjelent Ne féljetek című regénye nagy feltűnést keltett, úgy hallottam, már a hetedik utánnyomása készül. Mit gondol, mi a titka sikerének?

Az emberekben nagyon nagy spirituális éhség van, amit titkolnak, amiről nem szeretnek beszélni, mert attól félnek, hogy a pénzvilág kineveti őket. Ha rátalálnak egy olyan könyvre, amelyik ezt a fajta éhségüket kielégíti, akkor végtelenül hálásak. Mindezt nem didaktikusan próbáltam tenni ebben a könyvben, nem kioktató módon, nem frázisszerűen, nem próféciákat mondogatva, de nem is lamentáló stílusban, hanem úgy, hogy a mindennapi életükre, küzdelmeikre, balhiteikre, tévedéseikre, bűneikre ébredhetnek rá az emberek. Csak egyetlen dolog szükséges hozzá: aki olvassa, merjen önmagával őszinte lenni. Ha nem az, akkor nem tud mit kezdeni ezzel a könyvvel. Boldog vagyok, mert a siker azt jelenti, hogy többen képesek ezt az utat megtenni, mint gondoltam. Pesszimistább voltam, azt hittem, hogy az Istennek és néhány olyan embernek írom, akik abban a gondolatkörben és értékrendben élnek, amelyikben én. Nagy kegyelem és áldás, hogy ennek az ellenkezője bizonyosodott be. Négy ember halálig tartó történetét mondja el a regény; mindannyian másként gondolkodnak, de valamennyien megtesznek egy utat, azaz mindegyikük esetében folyamatos belső fejlődés tanúja lehet az olvasó. Mindenki aszerint olvassa, hogy a könyv melyik rétege érintette meg legjobban.

Egyik kritikusa azt írta, a Ne féljetek tulajdonképpen a rendszerváltás regénye.

Annyiban igen, hogy 1977-ben indul, de a visszaemlékezésekben valójában benne van az 1945 előtti Magyarország, a Rákosi-korszak és a puha diktatúra időszaka is. A történet egészen 1997-ig felöleli a rendszerváltás éveit is. Számomra mégis inkább a beavatási vonulata a fontosabb, ahogyan az emberek a belső világukban haladnak előre és rádöbbennek, hogyan kellett volna élniük, és hogyan tudnak az utolsó percekben is az életük minőségén javítani. Érdekes volt, hogy a készülő lengyel fordítás kapcsán nemrégiben Lengyelországban jártam egy szerzői esten, ahol a lengyel szövegen jókat derült a közönség. Ott jöttem rá, hogy sokan a derűjéért, humoráért is szerethetik.

Miről szól a következő regénye?

Amit az életről tudok, azt a Ne féljetekben elmondtam. Nem tudom, írok-e még újabb regényt. Egyelőre biztosan nem. Most az esszéhez, a meditációhoz, a novellához és talán a szabadversszerű fogalmazáshoz vonzódom.

Hollósi Zsolt

Névjegy

Jókai Anna 1932-ben Budapesten született. 1951-61-ig könyvelőként, népművelőként majd főkönyvelőként dolgozott. 1961-ben az ELTE BTK magyar-történelem szakán szerzett diplomát. 1961-70-ig egy általános iskolában, 1970-76-ig a budapesti Vörösmarty Gimnáziumban tanított. 1986-89-ig az Írószövetség alelnöke, 1990-92-ig elnöke volt. 1992-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja. Főbb művei: 4447, Tartozik és követel, Jákob lajtorjája, Szegény Sudár Anna, A reimsi angyal, Jöjjön Lilliputba!, Vörös és vörös, A töve és a gallya, Perc-emberkék dáridója. Kitüntetései: József Attila-díj, Pietrzak-díj (Lengyelország), Magyar Örökség-díj és Kossuth-díj.