Janikovszky Éva szegedi gyermekkoráról, a könyveiről és a 72 éves Mercedesről

Hollósi Zsolt - 2002 április

Generációk nőttek fel Janikovszky Éva finom humorú írásain. Gyermekeknek szóló köteteit harmincöt nyelvre fordították le, népszerűségük ma is töretlen. A szegedi születésű írónő az utóbbi években felnőtteknek szánt könyvekkel jelentkezett. A hatalmas sikeren maga is meglepődött.

Mire emlékszik legszívesebben szegedi gyermekkorából?

Szüleim válása után ötéves koromtól nevelőapám, Donászy Kálmán nevelt, aki fantasztikus egyéniség volt, igazi reneszánsz ember. Gyönyörűen zongorázott, csodálatos tenor hangja volt, és a szegedi filharmónia titkári teendőit is ellátta. Tisztes polgári foglalkozása, a paprikanemesítő intézet igazgatása mellett újságíróként is ismert volt. A Délmagyarországban jelentek meg zene- és színikritikái. A legendás karmester, Fricsay Ferenc legjobb barátja volt, ezért már egészen pici koromtól én is elkísérhettem őt a zenekari próbákra. Emlékszem, Tóth Árpád, Babits és Kosztolányi verseit mondta esti meseként az ágyamnál, így a legnemesebb líra már korán szerves része lett az életemnek.

Ennek köszönhette, hogy érdeklődése az irodalom felé fordult?

Az is közrejátszott benne, hogy a nagyszüleimnek könyv- és papírkereskedésük volt a Kárász utca és a Klauzál tér sarkán. Amikor megtanultam olvasni, a nagymamám - aki anyámmal együtt szinte az egész életét a boltban töltötte - azt mondta: ha megígérem, hogy ugyanolyan tisztán adom vissza a könyveket, mintha ki sem nyitottam volna, akkor kölcsönkönyvtárként használhatom az üzletet. A hazavitt könyveket azonnal bekötöttem, szamárfület nem hajtottam, megtanultam vigyázni rájuk. Móra Ferenc is hozzánk járt vásárolni. Kissé paposan öltözködött, hosszú fekete kabát volt rajta, hófehér gallérral. Úgy emlékszem, barátságos kék szemei voltak, mindig megsimogatta a buksi fejemet. "Évikém jól jegyezd meg: ez a bácsi Móra Ferenc! Egy napon még nagyon büszke leszel arra, hogy ismerted." - mondogatta a nagymamám. Nem is sejtette, mekkora bölcsességet jósolt, hiszen szinte az egész életemet a Móra Kiadónál töltöttem, tavaly pedig megkaptam a nemrégiben alapított Móra-díjat. 

Néhány éve díszvendégként köszöntötték a szegedi Tömörkény gimnázium jubileumi ünnepségén.

Amikor még én jártam oda, Magyar Királyi Állami Árpád-házi Szent Erzsébet Leánygimnáziumnak hívták. Sokat köszönhetek az iskolámnak és a tanáraimnak, hálával és szeretettel gondolok vissza az ott eltöltött nyolc évre, bár 1944-ben szomorúan fejeződött be a kapcsolatunk. Március 19-e, azaz a németek bejövetele után az egyik tanórán kicsapódott az osztályajtó, berontott két fényes csizmájú SS-tiszt. Felemelték a karjukat és elordították magukat: Heil Hitler! Legkedvesebb tanárnőm üdvözült mosollyal viszonozta a náci üdvözlést, ettől félzsidóként idegösszeroppanást kaptam. A németek azonnal lefoglalták az iskolát hadikórháznak, hamarosan elvitték a nagyszüleimet is. Az osztálytársaim kísértek haza, estére belázasodtam és skarlátos lettem, nem tudtam a többiekkel együtt letenni a hadiérettségit. Amikor az őszi pótérettségin a gimnázium Bocskai-díszegyenruhájában megjelentem vizsgázni a tankerületi főigazgató színe előtt, rám rivallva megkérdezte: hogy merem meggyalázni a magyarok viseletét. Amikor bátorkodtam jelenteni a később háborús bűnösként elítélt méltóságos tankerületi főigazgató úrnak, hogy a gimnázium növendékei ezt az egyenruhát kötelesek a vizsgán viselni, azt felelte: de nem a zsidók. Hazarohantam átöltözni, majd jelesre érettségiztem. Az alma materre emlékezve ezt a traumát nem tudom elfelejteni.

Meglepetést keltett, hogy felnőtteknek szánt kötetei is rögtön a sikerlisták élére kerültek. Humorára és életbölcsességére mintha életkortól függetlenül szükségünk lenne.

Az utóbbi négy-öt évben valóban inkább a felnőtteknek írtam. Nem hittem, hogy ekkora sikerem lesz. Rengeteg telefont, levelet kaptam ezekkel a könyvekkel kapcsolatban. Az első úgy született meg, hogy az egyik női magazinban Mosolyogni tessék! címmel vittem egy rovatot. Az olvasók bíztattak: írjak könyveket felnőtteknek is. Tartottam tőle, ha megjelenik egy kötet Réber László illusztrációival és az én írásaimmal, azt gondolják majd, az csak gyerekkönyv lehet. Ezért választottam címéül: Felnőtteknek írtam. Előfordult ugyan, hogy gyerekek is hozták dedikálni, de az olvasók hamar elfogadták, ez valami más.

Gyerekkönyvei sem klasszikus értelemben vett mesék.

Bevallom, nincs fantáziám. Kitalálni szinte semmit sem tudtam, mindig az életből ellesett dogokat írtam meg. Nagyra tartom Csukás István és Lázár Ervin meséit, mert én sohasem tudtam ilyeneket írni. Iskola, kutya, gyerekek - csak ehhez értek. A felnőtteknek szóló könyveimben a legfőbb téma: hogyan éli meg az ember a nyugdíjas létet és az idős kort. Ezt ma ilyen finoman mondják, mert az "öreg" csúnya kifejezés lett. Kigolyózták a kaszinóból. Nem könnyű megöregedni, a legfontosabb, hogy az ember ne veszítse el a humorát és a mosolyát. Óriási élmény számomra és elmondhatatlan ösztönzést jelent, amikor teljesen ismeretlen emberek jönnek velem szemben az utcán, meglátnak és elmosolyodnak. Soha nem gondoltam volna, hogy ez ilyen örömet okozhat. Úgy érzem, győzött a mosolykampányom. Sajnos egyre több a gyűlölködés, az indulat, az agresszió, ami ellen pusztán mosollyal nehéz felvenni a harcot. Nekem viszont nincs más fegyverem.

Ott az írógép.

Ma is az öreg mechanikus Mercedesszel dolgozom. Néhány évvel fiatalabb nálam, még csak 72 esztendős. Bár nem vagyok technikai zseni, biztosan meg tudtam volna tanulni a számítógép használatát is, de mi már Mercedesszel ketten írjuk a könyveket. Tavaly megjelent a fővárosi önkormányzat kiadásában a 20. század ujjlenyomata  című kötet, amibe én az ő fényképét tettem. Számomra ő szimbolizálja a 20. századot. Anyukám még akkor kapta, amikor a szegedi könyvesboltunkban dolgozott. Ezen gépelte a filharmónia műsorát is. Egyetemista koromban adta nekem, vele kezdtem írni. Ma is gyönyörű szép. Tizenhárom milliméteres cseh írógépszalag kell hozzá. Alaposan bevásároltam belőle. Talán nem száradnak ki, amíg élek. Hosszú ideig tartó betegségből lábadozom. Szeretném a felnőtteknek szóló ötödik kötetemet befejezni, és jó lenne még egy gyerekeknek szóló könyvet is írni. Remélem, lesz még elég erőm és időm rá.