A Kossuth-díjas Kulka János az utóbbi évtizedben talált vissza a Tisza partjára
Kossuth-díjjal tüntették ki március 15-én Kulka Jánost, a Nemzeti Színház tagját. A népszerű színész ugyan sohasem volt a Tisza-parti teátrum művésze, a közönség mégis szegediként szereti. Gyerekszereplőként a nagyszínházban lépett először színpadra, a Béke úszóházon nőtt fel és a Ságvári gimnáziumban érettségizett. A színművészeti főiskola után ugyan Pécsett kezdte pályáját, majd a legendás kaposvári társulatban vált érett színésszé, és sokáig nem is talált vissza Szegedre, az elmúlt évtizedben azonban többször is nagy sikert aratott itt. Emlékezetes Woland volt Szikora János nagyszínházi Mester és Margarita-produkciójában, eljátszotta a Dóm téren Simon Pétert a Valahol Európában musicalváltozatában, 2002 nyarán pedig Valló Péter rendezésében a szabadtérin mutatkozott be először az ördögi III. Richárd szerepében.
Presztízs (Szeged) 2006. április - Hollósi Zsolt
– Már a III. Richárd Dóm téri bemutatója után is szóbeszéd tárgya volt, hogy Kulka János ezért a briliáns alakításért megérdemelné a Kossuth-díjat. Számított rá?
– Nagyon meglepett, hogy megkaptam. Bár egyik kedves volt osztálytársam és kollégám, Újvári Zoltán elültette a bogarat a fülemben. Egy évvel ezelőtt a Nemzeti Színházban épp jelenésre vártunk a III. Richárdban, amikor félig-meddig komolyan azt mondta: ezért az alakításért még Kossuth-díjat kapok. Akkor annyira viccesnek találtam, hogy próbáltam elmagyarázni neki: azok az idők már elmúltak, amikor valakit Kossuth-díjjal tüntetnek ki azért, mert egy kiemelkedő, váratlan alakítással ajándékozza meg a nézőket.
– Meglepetés lehetett az is, hogy olyan régi játszótársakkal, barátokkal – Csákányi Eszterrel, Lukáts Andorral és a kilencvenes években Szegeden is sokat rendező Zsótér Sándorral – egyszerre tüntették ki, akikkel hasonlóan gondolkodik a színházcsinálásról...
– Nagy öröm volt számomra, hogy együtt kaptam meg a díjat Csákányi Eszterrel, aki az egyik legjobb barátom, és felnőtt életem egyik legrégebbi ismerője. Csupa olyan kollégát tüntettek ki ebben az évben, aki csak teszi a dolgát. Azaz nem díjakra vár, hanem sokat, keményen dolgozik, és a lényeget tekintve tényleg hozzám hasonlóan gondolkodik a színházról.
– Az egyik legnevesebb, legszigorúbb magyar kritikus, Koltai Tamás így zárta Sir János című köszöntőjét a 168 órában: „Kulka okos, mint a Nap, fanyar, mint egy shakespeare-i clown, és elegáns, mint egy Versace-modell. Angol színész lenne, ha nem volna magyar.” A találó jellemzésből melyik megállapításnak örült a legjobban?
– Biztosan hiú vagyok, mert nagyon jólesett, amikor azt olvastam: olyan vagyok, mint egy Versace-modell. Amikor azt mondják rám: túl okos, meg szoktam sértődni. Végre egy olyan meglepő jellemzés, amin nem kellett megbántódnom. Váratlanul nagy öröm, hogy Koltai Tamás vette a fáradságot, és írt egy összegzést rólam. Rajtam kívül csak a Kállai Ferinek adta oda a kitüntető Sir címet. Ez nagy dolog számomra, mert sohasem úgy gondolok magamra, mint egy meghatározó, nagy színészre. Képtelen vagyok így látni magamat. Amikor mondogatták, hogy milyen nagy színész lettél, micsoda szerepeket játszol a Nemzetiben, csak csodálkoztam. Nem erre voltam trenírozva, mert nem olyan színházakban játszottam, ahol teret engedtek volna az önteltségnek, hagytak volna időt arra, hogy azt méricskéljem, hol tartok épp a pályán. Mindig csak csináltam, amit rám bíztak.
– Egyszer azt nyilatkozta: nem tudna a színészet nélkül élni, szüksége van rá, hogy szeressék...
– Amennyire ismerem más, hasonló típusú színészek életét, nagyjából az a közös bennünk, hogy látszólag felnőtt, valójában gyermeklelkű emberek vagyunk, akik folyamatosan elismerésre, szeretetre vágynak. Arra, hogy törődjenek velünk, méltányoljanak bennünket. Ezért mindig bizonyítani akarunk – önmagunknak és a közönségnek.
– Édesapja országos hírű, elismert, szeretett orvosprofesszor volt Szegeden, édesanyjára pedig ma is mint széles látókörű, a művészetet nemcsak szerető, hanem értő, okos asszonyra emlékeznek. Ön 1966-ban gyermekszereplőként a III. Richárdban lépett először színpadra a Szegedi Nemzeti Színházban. A sok-sok családi emlék, gyerekkori élmény közül ma mi jut eszébe legelőször, ha a szegedi évekre gondol?
– A csodálatos Béke úszóház! Az volt az életem. Hétéves koromtól tizennyolc éves koromig minden nyarat ott töltöttem. Akkor még lehetett úszni a Tiszában, fejelni a kosárba. Nagy élet volt ott, igazi barátságokkal, az első szerelemmel, hatalmas szenvedélyekkel.
– Sokat dolgozik mostanában?
– Öt szerepet játszom a Nemzetiben, egyet a Radnóti Színházban. Kikapcsolódásnak szinte csak a kutyasétáltatás és az alvás marad, meg időnként összejövünk anyámmal és a testvéremmel. Valahogy összementek a napok, mindenre nagyon kevés idő jut.
– Ha már egy Versace-modellhez hasonlították: mennyire figyel a divatra?
– Kifejezetten "a divatra" nem figyelek, de arra igen, hogy jól érezzem magam abban, amit viselek. Az a probléma, hogy utálok vásárolni, és inkább rohamszerűen intézek el mindent. A napokban például berontottam egy boltba, és rögtön két pár cipőt vettem magamnak. Nincs türelmem vásárolgatni, kizárt, hogy mondjuk egy kabátot keresve végigjárjam az üzleteket. A plazáktól pedig megőrülök, rosszul leszek. Biztosan pánikbeteg vagyok, mert nem bírom a tömeghelyeket. Barátságos kis üzletből már nagyon kevés akad, vagy olyan erkölcstelenül drága, hogy annyi pénzt elvből nem adok egy nadrágért vagy zakóért.
– Mesélte egyszer, hogy imádja az autókat. A Kossuth-díjból most lecseréli a kocsiját?
– Eszem ágában sincs, mert egy éve vettem egy kicsit használt ezüstszürke Jaguart, amit nagyon megszerettem. Beleülök, és megszűnik a világ, az az érzésem, hogy kivesz a mindennapokból. Néha kicsit más ember leszek, amikor vezetem. Kicsit szebb, nyugodtabb, rendezettebb és különösebb. Azt hiszem, ez a bajom az autókkal: azt keresem bennük, hogy más ember legyek tőlük. Ez persze tiszta hülyeség, tudom, de mégis másnak érzem magam mondjuk egy Alfa Romeóban.
– Hosszabb külföldi autós utakra is vállalkozik?
– Legutóbb Prágában jártam a Jaguarral. Kényelmes, megbízható autó, élvezet vezetni. Előtte 1991-ben voltam Prágában, azóta olyan csodálatos változáson ment keresztül a város, hogy bármikor boldogan visszamennék.
– Mostanában milyen új feladatok foglalkoztatják?
– Április elején mutattuk be a Nemzeti Színház Stúdiószínházában a Tizenkét dühös ember című darabot, amelyben én vagyok a nyolcas esküdt, akit Sidney Lumet filmjében Henry Fonda játszott. Készülök egy kétszereplős darabra Vári Évával, amit a nyáron előbemutatóként eljátszunk Szentendrén, ősztől pedig a Tháliában folytatjuk. Nincs még végleges címe, Parti Nagy Lajos most fordítja. Érdekes darab, egy tánctanár és egy idősödő nő furcsa kapcsolatáról szól.
– Szegeddel milyen kapcsolata van?
– Szegedi barátaim kedvesen gratuláltak a Kossuth-díj alkalmából. Abban maradtunk, hogy megpróbálunk megszervezni egy találkozót is. Korábban hosszú évekig nem találtam vissza Szegedre, ami bevallom, fájt is egy kicsit. De az utóbbi évtizedben többször is felléptem a szabadtérin, a színházban és különböző pódiumokon. Ebben a régi barátoknak is szerepük volt, akikkel nagy örömömre újra ugyanolyan nyíltak és őszinték tudunk lenni, ugyanolyan szeretettel vagyunk egymás iránt, mint huszonvalahány évvel korábban, amikor elágaztak az útjaink. Ez azt jelenti, hogy visszataláltam Szegedre.
* * * * *
Richárd végletesen szabad, ördögi figura
Kulka János alakítja a Shakespeare-dráma címszerepét a Dóm téren
Kivételes színészgárdával állítja színpadra a Dóm téren Valló Péter Shakespeare talán legizgalmasabb királydrámáját, a III. Richárdot. A címszerepet Kulka János alakítja, aki hosszú töprengés után mondott igent a felkérésre. A sánta, púpos, cinikus és gonosz zsarnok megformálása nagy kihívás minden színész számára.
Délmagyarország, 2002. június 21. - Hollósi Zsolt
– Legutóbb is ördögi szerepet játszott Szegeden: Wolandot A Mester és Margaritában. Vonzzák ezek a különös figurák?
– Furcsa véletlen, hogy két ördögi figurát játszom egymás után Szegeden. Nem érzek vonzalmat irántuk, de sokkal izgalmasabb, érdekesebb feladat az összetett, bonyolult, ellentmondásos személyiségeket megformálni. Amikor A Mester és Margaritát játszottuk, halálfélelmeim voltak, mert hihetetlenül rossz állapotban volt a szegedi színház, szinte a működésképtelenség határáig jutott. Olyan előadásunk is volt, amit Derzsi Jánossal és Blaskó Péterrel végig kellett kellékeznünk, mert nem jött be a kellékes, eltűntek a ruhák. Azt hallom, azóta sokat javult a helyzet. Volt két perc abban produkcióban, amikor kint álltam a színpad előterében, és csak némán néztem a nézőket. Nagyon szerettem. Bár soha nem voltak szerepálmaim, bevallom, a III. Richárdra sokszor gondoltam úgy, mint amit jó lenne egyszer eljátszani.
– Szegeden nőtt fel, édesapja neves orvosprofesszor volt, édesanyja a színházban dolgozott. Milyen emlékei maradtak az itteni színházról?
– Különös egybeesés, hogy az első színházi élményem épp a III. Richárdhoz fűződik: 1966-ban gyermekszereplőként ebben a darabban léptem először színpadra a nagyszínházban. Most sokat gyötrődtem, elvállaljam-e, és ez a romantikus vagy inkább buta emlék is közrejátszott abban, hogy végül igent mondtam. Úgy éreztem, nem hagyhatom ki, hogy ennyi év után főszereplőként jöhetek vissza ugyanabba a darabba. Komor István rendezésében annak idején Pagonyi Nándor játszotta Richárdot. Ahogy visszagondolok rá, jó kiállású, okos, modern színész volt, aki nagyon emberi figurát formált. Gyerekként teljesen lenyűgözött. Mindent elhittem neki, óriási élmény volt az a produkció.
– Állandó vitatéma, hogy milyen darabok valók a szabadtéri hatalmas színpadára. Mit gondol erről?
– Lehet prózát is jól játszani itt, nem hiszem, hogy csak a musicaleknek és a látványos operáknak lenne létjogosultságuk. Fiatalkoromból jól emlékszem például Kútvölgyi Erzsébetre, aki nagyszerű Júlia volt itt. Sokkal jobban megmaradt bennem az arca, mint a báli jelenet.
– Máshogy kell játszani egy ilyen óriási nézőtérnek?
– A jól elemzett és megrendezett előadás nem igényli a harsány, széles gesztusokat. Ha pontosan és jól játszom, ezek nélkül is értik a gondolataimat, szándékaimat, tudják, hogy minek mi az oka, elhiszik azt, amit látnak. Hadonászással nem megyünk semmire. Persze, ha ezek indokolt, belülről jövő gesztusok, akkor van helyük a produkcióban, de az nem igaz, hogy csak az a mozdulat működik, amit az utolsó sorban is jól látnak. Ma már olyan fejlett a hangtechnika, hogy a színésznek nem kell azzal foglalkoznia, hallják-e a nézők a kakasülőn. Hihetetlen segítséget jelentenek a mikroportok. Jó esetben az is egy hatáselem lehet, ha olyan érzése támad a nézőnek, mintha a fülébe duruzsolna valaki.
– Nagy kihívás III. Richárdot megformálni, mi a legizgalmasabb ebben a figurában?
– Nem biztos, hogy szimplán gonoszságnak lehet nevezni, ha valaki ilyen határtalanul érvényesíteni akarja az akaratát, és ennyire szeretné a hatalmat megszerezni önmagának. Richárd tulajdonképpen a hazugságokon áll bosszút. Hihetetlenül és végletesen szabad lény, hiszen mindenféle morális és jogi korlát alól felszabadítja önmagát. Végül azonban maga is rájön, hogy nem lehet következmények nélkül gyilkolni, nem lehet tönkretenni, elpusztítani a világot maga körül, mert akkor nem marad kin uralkodni. Az is kiolvasható a sorok közül, hogy megmagyarázhatatlan, ellenállhatatlan vonzerővel rendelkezik, nők és férfiak fizikai kényszer nélkül is engedelmeskednek neki. A honi banki vagy politikai szférában is találhatunk szép számmal példát arra, hogy rossz külsejű férfiak szebbnél szebb nőket tudnak megnyerni. Nem a nőket hibáztatom, nem hiszem, hogy az ő érvényesülési vágyuk miatt van így, egyszerűen ezek a figurák erős vonzással, rabul ejtő személyiséggel rendelkeznek. Mi persze nem értjük, hogy miért, de nem vagyunk ott a hálószobában, nem tudhatjuk, mi történik két ember között. A szexualitás roppant fontos tényező, ez világos Shakespeare darabjából is.
– A próbákon nem láttam púpot a hátán, elég csak a mankó, és nem is lesz?
– Dehogynem! Bár biztosan el lehetne játszani belső púpokkal is. Mindannyian átéltük már, hogy zavarba jövünk és egészen másként kommunikálunk, ha egy fogyatékos, tolókocsis embertársunkkal találkozunk. Szeretnénk segíteni neki, de nem tudjuk, hogyan tegyük. III. Richárd személyiségének és kapcsolatainak meghatározó jegye a testi torzultság, amit mindenképpen meg kell mutatnunk, mert a világgal szembeni dühének is az ebből származó kiszolgáltatottsága az egyik oka.
– Különös pikantériája lehet Valló Péter rendezésének, hogy a mában játszódik.
– Attól olyan zseniális szerző Shakespeare, hogy akár két évvel ezelőtt is írhatta volna ezt a drámát, minden különösebb aktualizálás nélkül is a máról szól. És ezt nem csak a produkcióban felbukkanó fekete autók jelzik majd...
– Tökéletes szereptudással érkezett a próbákra. Mindig ennyire felkészült?
– Ha egy ekkora feladatot kapok, nem tehetem meg önmagammal, hogy felkészületlenül állok ki, és arra várok, hogy majd a rendező beállít minden mozdulatot. Muszáj nagyon konstruktívnak lennem. A legtöbb veszítenivalóm nekem van. A pesti felkészüléssel együtt majdnem annyi idő áll rendelkezésünkre, mint egy szokványos kőszínházi bemutató előtt, de nagy megpróbáltatások várnak még ránk.
– Miért vacillált, hogy igent mondjon-e a felkérésre?
– Lehetetlennek tartom, hogy mindössze kétszer játsszuk el. Nem magamat sajnálom, nem is a befektetett munkát, inkább azzal van bajom, hogy a huszadik előadás körül szoktam úgy érezni: teljesen birtokba vettem a szerepet. Egy hónapon át gyötrődtem, hogy elvállaljam-e. Végül azzal győztem meg magam, hogy olyan csodálatos kollégákkal találkozhatom, mint például Törőcsik Mari, akivel még sohasem játszottam együtt. Néhány próba után, ma azt mondom, már azokért a pillanatokért megérte, amelyeket vele, Almási Évával vagy Ónodi Eszterrel a próbák során átélhettem. Különös érzés most az is, hogy a Royal Szállóban lakom, ahol gimnazista koromban az egyik nyáron londinerként dolgoztam.
– A választások előtt nyíltan szerepet vállalt az SZDSZ kampányában, a párt honlapján néhány művésztársaival együtt személyes hangú vallomásban tett hitet a liberális értékek mellett. Miért tartotta fontosnak, hogy megszólaljon?
– Mert nem éreztem jól magam az elmúlt négy évben. Rengeteg olyan felháborító dolog történt, amivel a közélet iránt érdeklődő, felelősen gondolkodó színészként mélységesen nem értettem egyet. Úgy gondoltam, ez a legkevesebb, amit annak érdekében tehetek, hogy mindez megváltozzon.
– Honnan ered a liberalizmusa?
– Meghatározónak gondolom, hogy az ember milyen családba születik, hogyan befolyásolják az otthon látottak a gondolkodását. Ha az elmúlt években nem értéktelenítették volna el teljesen a szót, akkor azt mondanám, igazi polgári család volt a miénk. Csodálatos szüleimtől mindig azt hallottam, hogy szabadon kell gondolkodni, és senkit sem szabad korlátozni.
– Milyen szerepekre készül a Dóm téri bemutató után?
– Pihenést, nyaralást terveztem arra az esetre, ha túlélem. Augusztus végén kezdek csak próbálni a Radnóti Színházban, ahol Verebes István rendezésében Kuligint játszom majd a Három nővérben.
– Nem hiányzik a nagy népszerűséget meghozó Szomszédok az életéből?
– Hiányzik, ugyanakkor szabadabbnak is érzem magam. Álszentség lenne nem beszélni róla, hogy egzisztenciális biztonságot adott ez a munka, ezért nyugodtan válogathattam a színházi szerepek közül. De mindig volt egy kis lelkiismeret-furdalásom is: szabad-e eladnom magam. A rendező, Horváth Ádám jelentett garanciát. Jó szándékú, talán kicsit bugyuta, de nagyon tisztességes dolognak tartottam a Szomszédokat, máig nem értem, miért pont ez nem kellett a Magyar Televíziónak. Az előző választások után nem sokkal szüntették meg, amit ostoba és rossz döntésnek tartottam, nem tudni pontosan, hogy személyes bosszú vagy mi egyéb állhatott a háttérben. A sorozat máig hiányzik annak a két és félmillió embernek, aki a stabil nézőtáborát alkotta.
