–  Professzor úr, milyen családi indíttatás, gyerekkori élmények be­­folyásolták pálya­válasz­tását?

– 1941. február 15-én – édes­apám születésnapján – szü­let­tem Jánoshalmán. Ez a tény idő­­vel úgy tudatosult bennem, hogy erkölcsi kötelességem apám szel­lemében dolgozni és meg kell tennem mindent, hogy a követ­kező nemzedék is érezze ezt a kö­telezettséget. Hi­szen apám is az ő apját kö­vette: ma is őr­zöm dol­go­zó­szo­bám fa­lán nagy­apám, Bernáth Lajos fény­­képét, aki Kis­kun­ha­la­son volt főgim­ná­ziumi ta­nár. Ahogy ez ak­ko­riban illett, a tanítás mellett írt, kutatott és a Régi Magyar Írók Tárát gyarapította. A protestáns iskoladrámákról írt művét ma is forrásmunkaként tartják számon.

– Ismerte még őt?

– Maradt egy fénykép arról, hogy az ölében tart, de – sajnos – nem emlékszem rá, mert még kicsi gyerek voltam, amikor 1945-ben belehalt a háborús megpróbáltatá­sokba. A Bernáth család Kiskunságban élő református família volt, a kunok leszárma­zottainak tartották magukat. Nagyapám a régi magyar irodalmat kutatva a családunk történetét is megismerte, és egészen a török időkig vissza tudta vezetni. Édesanyám egy 1751-ben bevándorolt katolikus német család leszármazottja. A sváb hagyo­má­nyo­kat már nem tartotta, máig rendkívül büszke magyarságára. Ez a sok­színű családi háttér nagyon meghatározta a gyermekkoromat, be voltam oltva minden­féle hamis na­cionalizmussal szemben, mert kellő iróniával kezeltük a kun-sváb magyar­ságunkat. Azt is korán megtanultam, hogy nem az a fontos, valaki katolikus-e vagy protestáns. Anyám és apám is vallásosak voltak, mégsem vezetett ez viszályhoz közöttük. Refor­má­tus lelkészek éppúgy megfordultak nálunk, mint katolikus plébá­nosok. Ez jó iskola volt arra, hogy megtanuljam: a határozott elveinket is toleránsan kell képviselnünk, és tisztelnünk kell mindazokat, akik valódi meggyőződés alapján vallanak valamit.

– A szülei mivel foglalkoztak?

– Apám újságíró volt. Az I. világháború után politikai és vallási okok miatt tönk­re­ment a családja. Nagyapám ugyanis szociális beállítottságú volt, és első generációs ér­tel­miségiként fontosnak tartotta, hogy a szélesebb néprétegeket is műveltséghez jut­tassa. Ez ugyan református nemzeti gondolat is volt, de 1918–19-ben vezető szerepet ját­­szott Kiskunhalason az akkori mozgalmakban is. Nemzetben gondolkodó hazafi­ként egész házát felajánlotta hadikölcsönre, aminek az lett az eredménye, hogy a ház elúszott. Hat gyerekkel fedél nélkül maradt, ráadásul hamarosan internálták. Akikkel együtt ült a város vezetőségében, azok többségét kivégezték. Szerencsésnek mondhatta magát, hogy két év múlva hazatérhetett. Később a családban gyakr­an emle­getett ta­nul­ság volt: dogmatikusan vallott eszmék előbb-utóbb diktatúrához vezetnek. Nagyapám már 1919-ben eltávolodott attól az eszmétől, amit kultúrpolitikusként, az oktatásért felelős városi vezetőként maga is képviselt. Apám építész szeretett volna lenni, el is kezdte Budapesten az egyetemet, de amikor nagyapámat internálták, nem tudta foly­tatni a tanulmányait. Visszament Kiskunhalasra, ahol újságíróskodni kezdett. Amikor rá­jött, hogy ugyanezt egyedül valószínűleg jobban tudná csinálni, akkor a szerb meg­szállás alól felszabadult Felső-Bácskába ment, és több kisebb lap munkatársa lett. Később megvásárolta és összevonta ezeket a lapokat, így jött létre a Felső-Bácska című újság, ami az egész régió felvirágoztatását szervezte. Megindult Jánoshalmán a szö­vet­ke­zeti mozgalom, és a gyümölcsexport felvirágoztatta ezt a kör­zetet. A harmincas évek­ben a kormány is támogatta ezeket a programokat. Apám Hollandiát, Dániát, Svájcot tartotta követendő példának, ezért mindinkább szembe került azzal a politiká­val, amit a németek erőltettek ránk. Miután 1944 márciusában megtörtént a puha meg­szállás, apám lapját betiltották, őt pedig behívták katonának. Az volt a feladata, hogy le­ventéket, 14–16 éves fiúkat vigyen Németországba. Horthy proklamációja idején éle­tét kockáztatva elszakadt a német csapatoktól, és átvitte a cso­portját az oroszokhoz. Sze­rette volna elérni az orosz hadvezetésnél, hogy ezeket a fia­tal leventéket ne te­kint­sék katonáknak, és engedjék őket haza a családjukhoz. Eljutott az ügy egészen Tol­bu­hin marsallig, ám az oroszok úgy döntöttek: hadifoglyoknak tekintik, és a Szov­jet­unió­ba viszik őket. Ezeknek a gyerekeknek több mint a fele soha­sem tért haza, meg­hal­tak a fogolytáborokban. Apámat elválasztották tőlük, és őt is hadifogolyként ke­zel­ték.

– Mi történt közben a családjával?

– Anyám egyedül maradt otthon a négy gyerekkel. Viszonylag vagyonosnak szá­mítottunk, volt egy nagy házunk, nyomdánk és könyvkereskedésünk. 1945 telén egye­sek úgy gondolták Jánoshalmán, ha anyámat is elvitetik, akkor bennünket, gyere­keket be lehet adni az intézetbe, és meg tudják kaparintani a házat, a család vagyonát. Ak­ko­ri­ban német nevet viselni éppolyan bűn lehetett, mint néhány hónappal koráb­ban zsi­dó­nak lenni. Emlékszem, ahogy anyámat egy szánkóra ültették és elvitték. Ak­kor az sem számított, hogy épp a németek tiltották be apám lapját. Anyámnak szeren­cséje volt, mert Kiskunhalason egy olyan orvoshoz került, aki ismerte a családunkat, és mintha fertőző beteg lenne, elkülönítette őt, majd hazaküldte. Azok közül, akiket ak­kor elvittek, sokan meghaltak, vagy csak az ötvenes években térhettek vissza. A köz­vet­len környezetünk azonban nem éreztette velünk azokban az években, hogy „osz­tály­idegen, reakciós” család vagyunk, én is jól éreztem magam Jánoshalmán az is­ko­lá­ban és a játszótársaim között. Amikor apám 1947-ben hazajött a hadifogságból, a lapját nem kaphatta vissza, nem indíthatta újra. Először úgy tekintettek rá, mint de­mok­ra­ti­kus, szociális gondolkodású emberre, és megpróbálták helyben a nagy átalaku­lás élére állítani. A Szovjetunióban szerzett tapasztalatai birtokában nem volt hajlandó erre, meg­tagadta az együttműködést. Ennek következményeképpen egyik napról a másikra há­borús bűnössé kiáltották ki. Azt mondták, hogy lapjában háborúra uszított. Rö­vi­de­sen le is csukták, a szegedi Csillag börtönbe került. Annyira képtelen volt az ügy, hogy végül jogerősen épp annyi időre ítélték, amennyit már épp leült, így tíz hónap után ki­engedték. Időközben Jánoshalmán mindent államosítottak, nem volt munkahelye, ezért segédmunkásként Budapestre ment dolgozni. Mindebből én csak annyit érzékel­tem, hogy még őrsvezető sem lehettem az iskolában, pedig más osztá­lyokban a legjobb tanulók kapták meg ezeket a posztokat. Két bátyámnak és a nővéremnek, akik már egyetemre, illetve középiskolába jártak, sajnos megtört a pályájuk, nem tanulhattak tovább. Idősebbik bátyám már nyomdászként dolgozott, amikor munka mellett jogi diplomát szerzett. Mindezek után megelégedéssel tölt el, hogy anyám ma Jánoshalmán a Bernáth Zoltán utcában lakik, azaz ezzel a névadással is elismerte a város azt a mun­kát, amit apám a két világháború között a régió fejlődé­sért végzett.

– Jánoshalmán járt középiskolába?

– Akkor még nem működött ott gimnázium, ezért nagyapám egykori iskolájában, a kiskunhalasi gimnáziumban kezdtem meg a középiskolai tanulmányaimat. Ez egyéb­ként családi tradíció is volt, hiszen bátyáim is oda jártak. 1956 is Kiskunhalason ért, ahol az osztályfőnököm, a szegedi egyetem magyar-német szakán végzett Kurdics Jó­zsef nagy hatással volt rám. Apámmal akkoriban keveset találkozhattam, ezért Kur­dics József jelenítette meg számomra apám szellemét. Osztályfőnökünk volt és ma­gyart ta­nított. Különlegesnek számított, hogy retorikát is oktatott, ami akkoriban nem volt di­vat. Ez tulajdonképpen fogalmazástani kísérleti óra volt. Mindenféle műfaj­ban ki­próbáltuk magunkat, gyakorlatot szereztünk például esszéírásból is. Azzal a gondo­lat­tal mentem a gimnáziumba, hogy repülőmérnök leszek, ám Kurdics József hatására az irodalom felé fordult az érdeklődésem. Létrehozott a gimnáziumban egy önképzőkört is, ahol írtam egy novellát a nagyapámról, ami meg is jelent. Szerettünk volna egy diák­újságot is alapítani, ma is megvan még az első lap tervezete, amelynek vezércikkét magam írtam. Arról szólt, hogy a szovjet kommunista párt XX. kong­resszusa után milyen feladatok állnak előttünk. Amikor nemrégiben rábukkantam, és elolvastam, meglepve tapasztaltam, hogy ma sem tudnám másképp írni: a demokrati­zá­lódási folya­mat megindításaként értelmeztem a kongresszust, és azt szorgalmaztam, hogy az ifjú­ság­nak is meg kell tanulnia a demokratikus véleménynyilvánítási formá­kat. Ennek egyik színtere lehet az iskolaújság. A lapnak 1956 októberében kellett volna meg­jelen­nie, ám elsodorták a történelmi események. Október 25-én és 26-án mi is részt vettünk a kiskunhalasi tüntetéseken. Hamarosan beszüntették az oktatást, és mindenkit haza­küld­tek a kollégiumból is, a tanárok nem vállalhatták a felelősséget a rájuk bízott gye­re­kekért. A kiskunhalasi református gimnázium tanári karában szinte mindenki félt, a régi polgárok örültek, hogy egyáltalán állásban maradhattak. Mint minden intéz­mény­ből, a gimnáziumból is kértek egy küldöttet a helyi forradalmi bizottságba. An­nak ellenére, hogy Kurdics József csak az előző évben került Kiskun­halasra, őt küldték a kartársai. A forradalmi testület tagjaként komoly szerepe volt ab­ban, hogy az or­szágban egyedülálló módon 1956. november elején a négy nagy törté­nelmi párt rész­véte­lé­vel helyhatósági választásokat tartottak Kiskunhalason. Ennek persze meglett a böjtje. 1957 januárjában váratlanul nem jött be az iskolába. A gimná­ziumban nekünk azt mondták, hogy beteg. Éreztük, hogy nincs minden rendben. Tanítás után elmen­tem Kurdics albérletébe, ahol megtudtam, hogy előző éjszaka érte jöttek. Másnap az egész osztály ellenállásba kezdett, nem voltunk hajlandók tanulni, nem szólaltunk meg, ha feleltetni akartak. Leveleket írtunk mindenféle hivatalos helyre, többek kö­zött az oktatási miniszternek is. Végül a levelünk eljutott az igazságügy miniszterhez is, és csodák csodája, Kurdics Józsefet 1957 nyarán kienged­ték. Az osztályunkat vi­szont feloszlatták. A tanári karból az egyik ismerős szólt a szüleimnek, hogy jobb lenne, ha elvinnének egy másik iskolába, mielőtt esetleg kizár­nak az ország összes gimnáziumából. Apám akkoriban már az Atheneum Nyomdában dolgozott, közép­vezető lett, így az egész család utána ment Budapestre. Az Eötvös József Gimnáziumba kerültem, ahol a párhuzamos osztály osztályfőnöke Antall József volt. Őt is hama­ro­san kirúgták. Mellette ugyanúgy kiálltak a diákjai, mint mi Halason Kurdics Józsefért. Antallékat apám jól ismerte, így én is megismerkedtem a későbbi miniszterelnökkel. Az Eötvösbe akkoriban több mint ezer diák járt, sokan a magyar szellemi élet elismert alakjai lettek. Az önképzőkör helyett ott az Eötvös-pályázatok rendszere működött. Aki ezen részt vett, annak nem kellett óráról órára készülnie, hanem – mint az egyete­men – év végén beszámolhatott. Itt kezdtem németül is tanulni – beszámolási alapon – a kiváló irodalomtörténész, Tamás Attila volt a tanárom, aki inkább a magyar pálya­mun­káimra figyelt.

– Hogyan került Budapestről a szegedi egyetemre?

– Nem vettek fel a pesti bölcsészkarra, ahová magyar-történelem szakra jelentkez­tem. Mint kiderült, nem a felvételim sikerült rosszul, hanem olyan jel volt a nevem mel­lett, amivel nem vehettek fel. A rendszer azonban korrupt volt, meg lehetett ta­lálni a kiskapukat. Azt mondta valaki: ha a következő évben Szegedre jelentkezem, akkor minisztériumi engedéllyel a rektori keret terhére felvesznek. Addig elmentem építőmunkásnak a jánoshalmi ktsz-hez, ahol – mivel futballista voltam – némi ked­vezményt kaptam. A második félévre felmentem Budapestre fűtésszerelő segédmun­kás­nak, és keresetemből fedeztem a német óráimat. Az egyetemi felvételi érdekében mun­kásifjúként a KISZ-be is jelentkeznem kellett, belépésemen legjobban azok cso­dálkoztak, akikkel együtt dolgoztam. A felvételi aztán a tervek szerint alakult: először elutasítottak, majd a fellebbezés után a rektori keret terhére minisztériumi engedéllyel felvettek.

– Kik voltak a meghatározó professzorai Szegeden?

– Itt tanított akkoriban Pándi Pál, Bakos Ferenc és Halász Előd is, hogy csak a fő irányok képviselőit nevezzem meg. Nagyon élveztem az egyetemet, a modern magyar irodalom kialakulásának Arany Jánostól Babits Mihályig terjedő időszaka érdekelt leg­inkább. Először Bakos Ferenctől kaptam ajánlatot, hogy dolgozzak mellette a létre­hozandó általános nyelvészeti tanszéken, de ezt meggyőződéses irodalmárként azonnal visszautasítottam. Majd Pándi Pál hívott, de amikor megtudta, hogy engem a nyugato­sok érdekelnek, eltanácsolt. Azt mondta: erre most nincs szükség. Később megtalálták egy feljegyzését, amire azt írta rólam: ideológiailag mutál. Az ideológiai felkészült­sé­gem­mel nem volt semmi baj, talán épp az volt a gond, hogy Marx és Engels műveit alaposan elolvastam, ezért politikai gazdaságtanból vagy filozófiából akadékoskodónak ítélték a kérdéseimet. KISZ-fegyelmit is kaptam, aminek az lett a következménye, hogy nem mehettem az NDK-ba nyári munkára.

– Hogyan képzelte a pályáját a diploma után?

– Kutatói pályát képzeltem el magamnak, de nem egy intézetben, hanem egyetemi oktatóként. Mivel semmi esélyem nem volt arra, hogy az akkori magyar tanszék az érdeklődési körömmel és politikai megítéltségemmel befogadjon, Szabó Csillával – aki német-francia szakon évfolyamtársam volt – 1964-ben elhatároztuk, hogy összeháza­sodunk. Úgy gondoltuk, így nagyobb az esélyünk arra, hogy együtt kapjunk valahol középiskolai tanári állást. Közben Halász Előd elolvasta az Arany Jánosról írt dolgoza­tomat, javasolta, hogy hagyjam ott a magyart, legyek germanista. Csak azt válaszolhat­tam erre, hogy nem vagyok elég felkészült erre a váltásra. Azt felelte, nem baj, úgysem lehetek itt más, bízzam rá magam. Harmadév után váltottam, Halász Előd bevont a Thomas Mann-kutatásaiba. A keze alá dolgoztam, bibliográfiát állítottam össze, Tho­mas Mann-novellák struktúráin kezdtünk dolgozni. Diploma után Halász Előd a böl­csész­kar dékánjaként a feleségemnek is felajánlott az egyetemen egy állást, és szá­mom­ra is létrehozott egy tanszéki könyvtárosi állást. Az egyetemi éveim alatt a legtöbb szel­lemi ösztönzést és személyes támogatást is Halász Elődtől kaptam. Majdnem úgy ke­zelt, mintha fia lennék. Halász Előd azzal, hogy 1956 után elvállalta a dékánságot, komp­romisszumot kötött a hatalommal. Ennek a bonyolult, sok jót és nem kevés rosszat is hozó alkunak végül is ő lett a legnagyobb vesztese. Bár a legkivá­lóbb magyar germanista volt, nem kapta meg a nagydoktori fokozatot, így nem lehe­tett belőle akadémikus sem. A sorozatos visszautasításra – ami 1963–65-ben történt – úgy reagált, hogy eldöntötte: a szegedi bölcsészkaron nem csinálunk semmit. Nem azt határozta el, hogy „gazember lesz”, inkább az Ady-szerű magatartást követte: ha nem kell a nagyúr, akkor ne kelljenek feleségei se, ágyasai se, a szolgái, a lovai se, mindent vele temesse­nek. Mindezt persze akkor nem láttuk így át, csak azt vettük észre: egyre kevesebb szó esik a tervekről és programokról, egyre kevésbé fontos, hogy ki mit csinál. Éjszakába nyúló ivászatok következtek. Diploma után két évre, ahogy illik, doktoráltam, de utána Halásznak nem volt már jó semmi, amit mi fiatalok csináltunk. Nem engedte, hogy kapcsolatot építsünk másokkal, nem mehettünk tudományos kon­ferenciákra, nem rendelhettünk könyveket, nem lehetett szakmailag előre lépni. Ugyanakkor ra­jong­tunk Halászért, így sokáig nem vettük észre, hogy valójában miről van szó.

– Mikor és hogyan fordult az érdeklődése az irodalomelmélet felé?

– Az egyetemen ez is Halász Elődhöz kapcsolódik. Az első szemeszter első óráján, amin már én is ott voltam, azt kérdezte, szerintünk mi az irodalom. Amíg a társaim valamilyen középiskolában tanult definíció után kutattak emlékezetükben, kimentem a táblához, és felrajzoltam az irodalmi kommunikáció általam kigondolt modelljét. Et­től kezdve állandó párbeszédben voltunk. Kezdetben mégis irodalomtörténeti dolgoza­tokat írtam. Halásztól kaptam meg Heinrich Böll 1963-ban megjelent Ansichten eines Clowns című regényét is, amiről írtam egy tanulmányt. Halász elküldte Böllnek, aki­nek ezzel elnyertem a figyelmét és a barátságát. Első irodalomelméleti dolgozatomat Bonyhai Gáborral folytatott beszélgetéseink nyomán egy diákköri konferenciára ír­tam, mint ahogy Bonyhai Gábor első dolgozatai is beszélgetéseinkből születtek. (Ma is úgy gondolom: ha van igazi szellemi közösség, akkor a diákok egymástól tanulnak a legtöbbet, a jó tanár csak kiváltja vitáikat.) A Kritika szerkesztője, Diószegi András be­jött Pesten a diákköri konferenciára, meghallgatta az én referátumomat is, majd elkérte a dolgozatomat. Meghívott egy kávézóba, ahol megbeszéltük a szöveget, és leközölte a folyóiratában. Halász Előd szemináriumaiból kiindulva Bonyhai Gáborral alakítottuk ki azt az elméleti megközelítést, amit kezdetben szakkörökben Halász-iskolaként, majd szegedi iskolaként emlegettek, de Halász, alighogy megszülettek az első kezdemények, a már elmondott okokból szembefordult vele. Ehhez a megközelítéshez kapcsolódott Kanyó Zoltán is, aki ekkor már tanársegéd volt és a hegeli esztétika és a brechti iro­da­lomelmélet felől a logikai szemantika, a szövegnyelvészet és az „egyszerű formák” el­mé­lete felé közeledett. Ilyen értelemben már a mi tanítványunk is lett később Csúri Ká­roly, aki akkor kezdte tanulmányait a német és angol szakon, amikor mi vé­gez­tünk. Az irodalmi művek magyarázatának olyan elmélete lebegett szemünk előtt, amely világos előfeltételekre épül, és ellenőrizhető kijelentéseket tartalmaz. Eb­ben az ér­telemben az irodalmi művek sorát vizsgáló tudomány épp úgy tudomány, ahogy a természet különböző szeleteire vonatkozó tudomány az. Wittgensteint, Car­napot kezd­tünk olvasni, tudományelmélettel foglalkozni, az orosz formalista iskolát tanul­má­nyozni, a német interpretációelméleti írásokat a morfológiai megközelítés felöl bí­rálni. Egyre nagyobb gondot jelentett azonban, hogy átmenetinek gondolt állá­sunk egyre véglegesebb lett: Bonyhai Gábor még nálam is rosszabbul járt: a központi könyv­tár folyóirat-raktárában „kapott” munkát. Ez azonban nem bújtatott állás volt, ami mellett vidáman lehetett volna kutatni, hanem komolyan kellett dolgoznia. Ha­lász Előd kifejezetten gondoskodott arról, hogy véletlenül se tudjunk a munkánk mel­lett kutatni. Én az első két évben ETO-rendszer szerint kezdtem katalogizálni a tan­szék 15 ezer kötetét, amíg rá nem jöttem, hogy ezzel pusztán az energiáimat akarja el­vonni az érdemi kutatómunkától. Halász a szegedi bölcsészkaron egyre több szak­mai­lag alkalmatlan embert juttatott álláshoz a „mire megyünk ketten”-elv alapján. Ha­tal­mas szellemi kapacitását egyre inkább arra használta, hogy kíméletlenül játszadoz­zon az emberekkel, s hogy szétzilálja a kart. Hosszan lehetne sorolni a példákat. Egészen 1983-ig tartott ez az időszak, amikor is Halász tanszékvezetői megbízatását a kari ta­nács állásfoglalása alapján az egyetemi tanács nem hosszabbította meg. Csúri Károllyal – akivel időközben mindketten megszereztük a kandidátusi fokozatot – mindvégig ki­tar­tottunk, pedig sok helyre elmehettünk volna, hívtak bennünket az Irodalom­tudo­mányi Intézetbe, Pécsre és Debrecenbe is tanszékvezetőnek.

– Hogyan látja ma az önök nevéhez kötött szegedi szemiotikai iskola jelentőségét, ered­ményeit?

– Ami olyan ígéretesen kezdődött, talán még eléri kifejlett formáját. Közben azon­ban megváltozott az a történelmi helyzet, ami kísérletünknek igazi jelentőségét meg­adta. Annak idején a hatalom által védett marxista álláspont szerint nem volt két­séges, hogy az irodalom vizsgálata tudomány, mint ahogy az sem, hogy ezt a tudo­mányt a tár­sadalomtudományból kell levezetni, s az egyetlen tudományos társadalom­tudo­mány a marxi filozófiára épül. Az utóbbi megállapítás meg is felel Marx hipotézisének: A tőke előszavában azt írja: a társadalmi folyamatoknak éppúgy megvannak a tör­vé­nyei, mint a természeti folyamatoknak; ezek a törvények ugyan­olyan státusúak, azaz egy társadalom alakulása nem az emberi szabadság birodalmába tartozik, hanem min­de­nek előtt a gazdasági meghatározottságokból következik. Eb­ben a modellben nem volt meg sem az irodalomnak, mint a megismerés egy formájá­nak, sem az iroda­lom­tudománynak, mint e megismerés kibontójának a helye, bár tud­juk, hogy Lukácsék fából vaskarika módon megcsinálták az „egyedül helyes” marxista irodalom­tudo­mányt. A kihívás tehát az volt, hogy lehet-e valóban tudományos alapokra helyezni az irodalmi mű és az irodalmi folyamatok vizsgálatát. Akár kiindul­hattunk volna az ere­deti marxi módszerből is, ha ez nem lett volna még veszélyesebb, mint az „amarxiz­mu­sunk”. A „revizionizmus” vádjával még 56 után is végeztek ki embereket. Ezért for­dul­tunk a tudományos megismerés általános feltételeivel foglal­kozó Bécsi Iskola tudo­mány­elmélete felé. A nyelv szerepével kezdtünk el foglalkozni a megismerésben és in­nét próbáltuk a nyelv által hordozott alkotások megértésének feltételeit meghatározni. Kezdetben Halász szkepticizmusa inspirálta kutatásainkat. Tanárként szókratészi ma­ga­tartást képviselt, igyekezett kimutatni, hogy a gondolko­dásunk ellentmondásos, hogy olyan következtetésekre jutunk, amelyeknek a pre­misszái nincsenek pontosan megfogalmazva. Ezért kijelentéseinknek nincs értelme. Mi be akartuk bizonyítani, hogy értelmessé tudjuk tenni állításainkat. Később ez a viszony egyre inkább egy má­sik híres viszonyra kezdett hasonlítani: Halász mefiszto­felészi magatartására fausti vá­laszt adtunk: te nem tudsz adni semmit, én viszont valami pozitívra jutok. Amíg ko­molyan dolgozott, Halászt is izgatták az egzakt iroda­lomtudomány elméleti kérdései. A doktori fokozatra nem érdemesített értekezésében A varázshegy időstruktúráit vizs­gálta, illetve azt igyekezett kimutatni, hogy bizonyos zenei struktúrákat követ az epi­kai építkezés. Az első eredményem az volt, hogy ki­mutattam: ezeknek az idő­struk­túráknak a leírása, amely Günther Müller elméletére alapult, nem lehet objektív, tehát ez nem jó alap. Arra is hamar rájöttünk, hogy a kortársi nyugati iroda­lom­tudo­mány­ban gyakorolt „műimmanens” értelmezések sem kielégítők, mert a mű intertextuális pro­duktum, vannak olyan rétegei, amelyek csak más művek bevonásával értel­mez­he­tők. Tehát az egyes irodalmi mű potenciálisan egy háló része, nemcsak iroda­lom­tör­té­ne­tileg, ami mindig is tudott volt, hanem szemanti­kailag is. A hetvenes évek elejére egy lehetséges irodalomelmélet minden meghatározó komponensét illetően kiala­kul­tak fő hipotéziseink. Ebben a fölfogásban, amelyet a le­hetséges világok poétikájának ne­­veztünk el, a művek struktúrája dinamikus, generál­ható, többszintű szerkezetként je­lent meg, amely képes a nyelvi réteg bizonyos szintű meghatározására, sőt, ezt a nyelvi réteget még intertextuális összefüggésben is kezeli. Ha az 1960-as, 70-es években a minimális feltételek – könyvek, ösztöndíjak, kuta­tási idő, eredmények publikálhatósága, oktatás és így az utánunk jövők bevonása a mun­kába – meglettek volna, akkor bizonyára meghatározó módon beleszólhattunk volna a nemzetközi irodalomelméleti vitákba. A csoportunk azonban széttöredezett, Bonyhai Gábornak el kellett Szegedről mennie, Kanyó Zoltánnak tanszéket kellett váltania, hogy dolgozhasson, és korán, negyven évesen meghalt. Azonban így is a sze­gedi Halász-iskola adja a magyar germanisztika jórészét: Masát András és Orosz Mag­dolna az ELTE Germanisztikai Intézetében, Szendi Zoltán Pécsett lett irodalmi tan­székek vezetője. Ha Halász Előd befolyása nem terjed ki valamennyi szegedi iro­dalmi tan­székre is, akkor kivételesen erős bölcsészkarrá válhatott volna a szegedi már a het­ve­nes években. Szakmai szempontból engem Heinrich Böll mentett meg.

– Hogyan?

– Elérte, hogy a nyolcvanas évek elején a magyar állam tiltása ellenére kaptam egy Humboldt-ösztöndíjat. Küldött egy táviratot az illetékes szerveknek, melyben az állt, hogy számomra betekintést ad a kézirataiba és erre a feladatra nem ismer nálam jobb jelöltet. Erre kiengedtek.

– Mit jelentett ez a barátság?

– Máig vita van arról, hogy Böll mennyire jelentős író. Szerintem nem véletlen, hogy ő lett a 20. század második felében a német irodalom egyik meghatározó alakja. A modernség szempontjából sajátos pozíciót foglal el, ugyanakkor morális álláspont­jában és emberi magatartásában is kivételes egyén volt. Az elméleti kutatásokat is pozi­tívan befolyásolja, ha egy író nem azt mondja – Arany János klasszikus mondatával –: „Gondolta a fene!”, hanem azt: érdekes megállapítás, én ugyan egészen másképp terve­zem a regényemet, de a magyarázat ugyanazt a lényeget ragadja meg, sőt részben ma­gamat is jobban értem, mit miért teszek. Mivel az életműt vezérlő struktúrát fő elemei­ben már a hatvanas évek második felében kidolgoztam, s maga az életmű még nem volt lezárva, előrejelzéseket is megfogalmazhattam, milyen variánsok lehetségesek még. Olyan ez, mint egy sakkjátszma. Ha tudjuk, milyen bábuk vannak a táblán, kö­vetkeztetni lehet a várható lépésekre. Böll akkor kapta meg az első tanulmányomat, ami­kor önmagában is kezdett tudatosodni, hogy tulajdonképpen melyek azok a sé­mák, amelyekbe állandóan beleesik, amikor egy anyagot meg akar formálni. A leve­le­zé­sünkből személyes találkozás lett, majd meghívott, hogy a regény-kéziratait dol­goz­zam fel: ebből lett, hétéves késéssel a Humboldt-ösztöndíj. Kiderült, hogy a munka egy év alatt nem végezhető el, de szakkörökben elismerték az előkészítő munkámat, s így meghívtak a Böll műveinek kritikai kiadását előkészítő bizottságba. E munka le­zárásával tagja lettem egy hattagú szerkesztőbizottságnak, amely tavaly megkezdte a 28 kötetre tervezett életműkiadás munkálatait. Az első kötet 2003-ban várható a kölni Kie­penheuer Witsch kiadónál.

– Milyen jövője lehet a megkezdett irodalomelméleti kutatásaiknak?

– Remélem, hogy lesz még erőm ezen is tovább dolgozni, Csúri Károllyal együtt, s azokkal a fiatalokkal, akik a megismerés jó eszközének tekintik a „lehetséges világok poétikáját.” Mint mondottam, most nem ez a megközelítés áll az érdeklődés kö­zép­pont­jában. Szellemi krízishelyzetünknek, amely annak a belátásnak a követ­kezménye, hogy sem az államkapitalizmussá vált „szocializmus”, sem a fogyasztói tár­sadalom nem képes létrehozni egy kielégítő egyensúlyt az egyén szabadsága és a közösség igényei között, olyan filozófus felel meg, mint Friedrich Nietzsche volt, aki a megújulást min­den fennállónak tagadásában, az egész eddigi kultúra „dekonstruálásá­ban” látta. De már beszéltünk arról, hogy minden radikalizmus katasztrófába, nemcsak fordulathoz, hanem pusztulásba is vezet. A lehetséges világok poétikája végül is a legősibb poétiká­ban, az arisztotelésziben gyökeredzik. És én hiszek abban, hogy nagy alkotók irodalmi mű­vekben kódolt felismeréseinek megértéséhez szükség lesz még olyan racionális esz­közökre, mint amilyennek ez a típusú poétika kíván lenni. Mindenesetre Halász Előd „dekonstruáló” hatásának szűntével, 1987 után és a rendszer eliminálódásával még nem a kutatási Kánaán jött el. A legfontosabb feladatunk az volt, hogy a német képzés ok­ta­tói gárdáját kiépítsük, vendégeket hívjunk Szegedre, s elindítsuk pályájukon a ben­nün­ket követő generációt, többek között az új típusú dok­tori képzés segítségével. S mind­ezt megugró létszámú hallgatóság mellett. Óriási nyomás nehezedett ránk, hogy mi­nél több hallgatót vegyünk fel, foglalkozás nélkül maradt orosz tanárok szá­mára tegyük lehetővé a német tanári diploma megszerzését. A hallgatói létszám egy-két éve 500 fő körül stabilizálódott, s egy-két éven belül elér­jük a szükséges oktatói és segéderő létszámot. Idén nevezhettük ki az első egyetemi docenst a fiatalok közül. 1993, az új típusú doktori fokozat bevezetése óta témavezeté­sem­mel öten doktoráltak, s hárman egy-két éven belül doktorálni fognak. Így lassan eloszlanak azok a terhek, amelyek eddig túlságosan is kevesek vállára nehe­zedtek – a kari, egyetemi, országos tudományszervezési feladatokról még nem is beszélve. Nagy örömömre szolgál, hogy nemcsak a német szak erősödött meg, hanem az egész mo­dern filológia, sőt az egész kar – méltóan a legjobb hagyományokhoz nemcsak mére­teit tekintve, de minőség szempontjából is dobogós helyen van az országban. Ha Isten is úgy akarja, ha maradna egy emberileg betervezhető nyolc-tíz év a kutatásra és az ok­tatásra, akkor talán re­mél­he­tem, hogy az elméletünk megfelelő kifejtést kap, és alkal­mazásra talál. Ehhez az szük­séges, hogy könyvformában is megjelenjen és német, an­gol nyelven is hozzá­fér­hető legyen. A germanisztikának – mint ahogyan a modern filológiának általában – óriási szerepe van abban, hogy a magyar kultúrának Európában megpróbáljuk azt a he­lyet biztosítani, ami megilleti. Nem kevesebbet, nem többet, de azt mindenképpen. En­nek érdekében a tudományos közéletnek meg kell tennie a magáét. Csúri Károly a bé­csi Collegium Hungaricum igazgatójaként, az ugyancsak Szegedről indult Masát András a berlini Collegium Hungaricum vezetőjeként dolgozik ezért, én pedig az 1999-es Frankfurti Könyvvásár kapcsán igyekeztem tenni ennek érdekében.

– Nem volt egyszerű dolga a magyar jelenlét megszervezésével, hiszen politikai csa­tá­ro­zá­sok is zajlottak közben.

– A Frankfurti Könyvvásárra eredetileg 4–5 év felkészülési lehetőség volt, de másfél évvel a rendezvény előtt úgy tűnt, botrányba fullad Magyarország bemutatkozása. Le­mondani lehetetlen volt, egyrészt kormánygarancia volt rá, másrészt aligha lehetett volna egy olyan országot találni, amelyik „beugrott” volna helyettünk. Az 1998-ban hivatalba lépett új kormányzat viszont egy teljes zűrzavarral találta szemben magát. Ugyan három-négy csapat is megbízást kapott a rendezvény előkészítésére, de előbb-utóbb valamennyi lemondott, mert nem volt megfelelő a pénzügyi és a szervezeti hát­tér. Megvolt rá az esély, hogy képletesen szólva ez is egy nagy nemzeti gödörré váljék. 1998 nyarán, a kormányváltás után az új kulturális miniszter rábeszélte Szegedy-Maszák Mihályt – akivel még a hatvanas években a szegedi egyetemen barátkozunk össze –, hogy miniszteri biztosként vállalja el a frankfurti könyvvásárra való felkészü­lést. Ő kért meg, hogy segítsek neki, mert ősztől már az Egyesült Államokban kellett tanítania. Kezdetben arról volt szó, hogy a Frankfurt ’99 Kht. ügyvezető igaz­gatója­ként kapok egy csapatot, nekem csak az alapvető kérdésekben kell a munkát össze­han­gol­nom, és az együttműködő magyar és német intézmények vezetőivel tár­gyalnom. A csapatról kiderült, hogy túl kicsi, a feladatról, hogy túl nagy, az időről, hogy túl rö­vid, a munkatársak egy része pedig alkalmatlan. Az eredetileg tervezett heti egy nap helyett egyre többet, végül a hét hét napját ezzel a munkával kellett töltenem, miköz­ben az egyetemi munkámat sem adhattam fel, tömbösítve oktattam, állandóan úton vol­tam. Ezek a jó ügyért vállalt, de a saját munkámtól teljesen elvonó feladatok voltak. Ha a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években úgy tudtam volna dolgozni, ahogy szeret­tem volna, akkor örömmel vállaltam volna el egy ilyen szép feladatot.

– Másfél év múltán milyen mérleget készítene a frankfurti bemutatkozásunkról?

– A Frankfurti Könyvvásár végül is jól sikerült. De ez nem egészen rajtunk múlott, sokat segített a német partner, és sokszor a szerencse is mellénk állt. Ha négy évig fo­lyamatosan, akadálytalanul dolgozik egy csapat az előkészítésén, akkor sem lehetett volna a ránk irányuló figyelem és a siker sokkal nagyobb. Viszont nem lett volna annyi bosszantó hiba, aminek következményeit elsősorban a magyar résztvevőknek, íróknak és kiadóknak kellett elviselni. Ami viszont a németek és a nemzetközi közön­ség számára megjelent, az egészében pozitív visszhangra talált. Sikerült leszerelni itt­hon is, külföldön is a legendákra épülő támadások többségét. Ebben nagy szerepe volt annak is, hogy Nádas Péterrel és Esterházy Péterrel már korábban személyes jó kap­csolatom alakult ki. Igyekeztünk a napi politikától, a pártharcoktól távol maradni, és csak a minőségre figyelni. Másfél esztendő alatt természetesen nem lehetett ponto­san megtervezni, hogy ki legyen és ki ne legyen ott új könyvvel, új fordítással. Fontos volt az is, hogy éltem korábban Németországban, ismertem az egyes kiadókat, tudtam, kivel kell tárgyalnom, kinek mekkora súlya van. Végigjártam a különböző szerkesztő­ségeket, sikerült megtalálnom a szféra legfőbb mozgatóit, s ehhez is sok segítséget kap­tam különböző oldalakról. Különösen Németországban volt előnyömre, hogy ger­manista vagyok, s már Humboldt-ösztöndíjas koromból, illetve a Böll-kiadás körüli munkálatokból kapcsolatom volt olyan emberekkel, akik meghatározó pozíciókban voltak a vásár időszakában.

– Mit jelentett a magyar irodalom számára Frankfurt?

– Magyarországgal kulturális szempontból egy idegen ország még soha nem foglal­kozott annyit, mint Németország 1999-ben. A II. világháború után a magyar jelenlét a német tudatban három eseményhez köthető: az 1954-es labdarúgó világbajnoksághoz – elképesztően sokan tudják még ma is az akkori magyar csapat összeállítását –, az 1956-os forradalomhoz és az azt követő menekülthullámhoz, valamint az NDK-sok 1989-es kiengedéséhez. Ez az a három dolog, amiről annyit írtak, mint a Frankfurti Könyv­vásár idején egyedül a magyar kultúráról. Több mint ötezer cikk jelent meg, összeadva többnapnyi műsoridő szólt rólunk a televíziós és rádiós műsorokban. Ki akartuk szé­lesíteni a befogadást, szerettük volna elérni, hogy az élő szerzőink mellett modern klasszikusaink is bekerüljenek a német irodalmi köztudatba. Krúdytól, Kosz­to­lányin, Móriczon és Márain át Németh Lászlóig igyekeztünk meglévő német for­dí­tá­sokat újra kiadatni, és újakat is ösztönözni. Egyértelmű, tartós és jelentős sikert ara­tott Márai Sándor, akit ma már egyre gyakrabban úgy emlegetnek Németországban, mint a világirodalom egy jelentős alkotóját. Nekünk nem azt kell méricskélnünk, hogy Móricz vagy Babits jelentősebb író volt-e. Az a lényeg, hogy a németek – részben átlátható, részben kutatandó bonyolult okok miatt – rákaptak Máraira, és most foko­zatosan egész életműve széles olvasóközönségre talál. S ez összekapcsolódik egy euró­pai elterjedéssel is. A gyertyák csonkig égnek című könyve több példányban kelt el, mint az épp Nobel-díjassá vált Günter Grass kötete, a Mein Jahrhundert, ami pedig ki­feje­zetten a Frankfurti Könyvvásárra időzítve, s eleve sikerkönyvnek készült. A Mein Jahrhundert – Az én évszázadom – tulajdonképpen egy laza történetsor. Tanítani le­hetne a példáján, hogyan kell egy jól eladható, sok pénzt hozó könyvet pro­fin meg­csinálni. A század minden egyes évét egy-egy zárt, önmagában is kerek történet jeleníti meg, amit folyóiratokban külön le lehet hozni. Családi történet éppúgy van köztük, mint történelmi eseményről szóló vagy irodalmi anekdota. Felolvasóesteket tarthat be­lőlük a szerző, ami a németeknél fontos szempont, mert szeretik az ilyen al­kalmakat. Hogy Márai kötete Günter Grasséval összehasonlítva is ekkora siker lett, mindenkit meglepett. Folytatásként a következő évben megjelent az Eszter hagyatéka, ami ha­sonló sikert aratott. Ugyanez történik mostanában az Egy polgár vallomásaival és a Nap­lókkal is. Nemrégiben néztem utána az interneten, s láthattam, hogy ezeket a kö­teteket is kínálják már, és jól fogynak. Olvastam egy terjedelmes kritikát a Frank­fur­ter Rundschauban, amiben a szerző megállapítja: Márai köteteinek kiadásával egy világ­irodalmi rangú alkotóval gyarapodott a németül olvasható irodalom.

– Mi volt Márai sikerének az oka?

– Azt mondják a kiadók, ha az irodalmi ismertségre és a vásárlásra legnagyobb hatású televíziós műsorban, az Irodalmi Quartettben – ami négy kritikus vitája – leg­alább hárman dicsérnek egy könyvet, az harmincezer példányt jelent. Márai kötetét is ez a műsor indította el Frankfurtban, ráadásul A gyertyák csonkig égnek a lapokban is jó kritikákat kapott. Legtöbben az értékelték, hogy a regény két férfi közötti ba­rátságot helyez minden fölé. Egy olyan társadalomban, ahol a család szétesik, a nő-férfi kapcsolat harcként jelenik meg és leggyakrabban szétválással végződik, a gyerme­kek negy­ven százaléka családon kívül születik, fontos annak hangsúlyozása, hogy a társa­da­lom mégsem élhet elszigetelt egyénekből. Márai könyvében a barátság volt az az érték, amit világa közvetít. Márai felfedezését persze német kultúrája is segítette. A magyar könyvek sikeréhez az is hozzájárult, hogy épp 1999-et írtunk, tízéves évfordu­lója volt a vasfüggöny szétszabdalásának, az NDK-s állampolgárok kiengedésének. Tu­datosan rá­­építettük a sajtóanyagainkat, és én is, ha csak tehettem, hivatkoztam rá az inter­júim­ban. Tudatosítottam, hogy ez az esemény nem történhetett volna másként, mert 1989-ben a magyar közvélemény egységes volt abban, hogy a magyar hatóságok nem old­hat­ják meg azt a problémát, amit az NDK hatóságai okoztak, s amit ők nem tudtak ke­zelni. Ennek a nagyon pozitív emléknek is szerepe volt abban, hogy nyitot­tabban for­dul­tak a magyarok, a magyar irodalom felé. A kortársaink közül a már is­mert ötös fo­gatot – Nádas Pétert, Esterházy Pétert, Kertész Imrét, Konrád Györgyöt és Dalos Györ­gyöt fogadták különösen kedvezően, de jól szerepeltek például a Német­ország­ban ismeretlennek számító Tar Sándor és a fiatalabb írók, költők kötetei is. Ami rossz érzéssel töltött el: itthon sokan nehezen értették meg, hogy ez a szféra nem a köz­vet­len politizálás szférája.

– Jelenleg mi a legfontosabb munkája?

– Szeretném befejezni a nyáron Heinrich Böll-regényeit áttekintő monográfiámat, amely egyben a lehetséges világok poétikájának alkalmazását is bemutatja egy életmű vizsgálatánál. Minden regényéről írtam már tanulmányokat, magyarul vagy németül, most a magyar változat kidolgozásán, a kézirat egységesítésén dolgozom. Ezt a köny­vet már meghirdette korábban az Osiris Kiadó, de épp a könyvvásárral kapcsola­tos fel­adataim miatt félbe kellett, hogy maradjon.