Haumann Péter, a Nemzet Színésze játssza Zéta Mirko nagykövetet A víg özvegyben

„A szó erejét akarom hallani, a színész arcát látni”


DÉLMAGYARORSZÁG, Szeged, 2011. július 23, Hollósi Zsolt



– Ha nem szerezzük meg a gazdag özvegy, Glavari Hanna vagyonát, akkor baj van, mert ugrott a büdzsé, nem tudjuk rendbe hozni az ország anyagi ügyeit. Zéta Mirko társaival azon ügyködik, hogy pénzt szerezzen, és legalább őket ne rúgják ki, mert pontevedrói nagykövetként még jól élnek Párizsban. Ha bedöglik az államkassza, ugrik az állásuk. Ebben az ügyben kell mókásan eljárni úgy, hogy az ember közben ne szemtelenkedjen a mondatokkal, melyek kisebb-nagyobb eltérítéssel ugyanúgy hangzanak el, mint száz éve. A víg özvegy a legszebb dallamú magyar operett, talán több is mint operett. A címe ellenére végtelenül szomorú darabnak látom. Szomorú, hogy ilyen gyönyörű melódiák közepette, így törjön egymás ellen két szerelmes lélek. Természetesen ezt nem lehetne így „eladni”, ezért van a cirkusz, a bohócéria, amely arra szolgál, hogy a két főszereplőt, Hannát és Danilót kiemelje. Én is a bohócéria része vagyok a magam szerepével – mondja a Zéta Mirko nagykövetet alakító Haumann Péter, aki türelemmel viselte a próbaidőszak pokoli kánikuláját.
 – Estére már elég sötét és hűvös volt, de próbáltam én már tűző napon is a Dóm téren. Azt is kibírtam, ezt is ki lehetett. Napközben egy csöndes, hűvös belvárosi lakásban pihenhettem. Az sem zavart, hogy építkeznek, mert ez azt mutatja: van pénze a városnak arra, hogy rendbe tegye magát, rendes villamossínek legyenek. Ezt csak ünnepelni lehet. Szeged az egyik legápoltabb benyomást keltő város – fogalmaz a népszerű színész. A szabadtéri visszatérő vendégeként van tapasztalata: A víg özvegy már a negyedik produkció, amiben fellép a Dóm téren. 1992-ben a Macskákban és a La Mancha lovagjában játszott, 1995-ben pedig a Valahol Európában musicalváltozatában Simon Péter karmestert alakította nagy sikert aratva.



– A Dóm tér hagyománya kötelezi az embert. Láttam nemrégiben egy visszaemlékezést a tévében a szabadtéri történetéről. Döbbenetes, hogy micsoda személyiségek játszottak itt. Boldog vagyok, hogy egy 80 éve megszületett épkézláb gondolat ma is jól működik. Kívánnék magunknak, az országnak ilyeneket az élet minden területén. A Dóm tér különleges kihívás a színésznek: nem könnyű megoldani, hogy az ember érvényes legyen az ötödik és az utolsó sorban is. Elöl ne legyen túl sok, hátul meg túl kevés – vallja Haumann Péter, aki Csákányi Eszterrel, Hernádi Judittal dolgozott már együtt, de például Bajor Imrével csak tréfás jelenetekben játszott eddig.


Amikor Haumann Petra és Király Attila révén egyesült a két színészdinasztia, összesen kilenc színészt számoltak össze a családban. Ráadásul Haumann Péter és Király Levente nemcsak Kossuth-díjas, hanem mindkettőjüket a Nemzet Színészévé is választották kollégáik.
– Bevallom, én nem választanám újra a színészi pályát. Persze dőreség ezt mondani, hiszen általában nem választjuk, hanem késztetést érzünk rá. Én úgy sodródtam erre a pályára. Tulajdonképpen a gyerekeim, Petra és Máté is ide sodródtak, mert ha indultam a próbára vagy hazatértem a színházból, akkor mindent ebből a megközelítésből fogalmaztunk meg. A színház maga az élet, vagy annak leképzett mása. A színház kapcsán minden fontos dolgot meg lehet beszélni. Ráadásul két színész negyed mondatokból is megérti egymást, egy-egy gesztus rövidre fogja a beszélgetést, hamarabb eljutunk egymáshoz. A nászommal, Király Leventével is így vagyunk ezzel. Figyeljük azt is, hogy az unokánkra, Rozira milyen hatással lesz ez a családi indíttatás. Szívesen elterelném őt más, az élettel sokkal konkrétabban foglalkozó pályára. Tűz és láz van benne, de ezt a tüzet a jogi pályára is jónak tartanám. Igaz, most hűtöttek le: jogászokkal is Dunát lehet rekeszteni. Ráadásul a jogászok a politikával is babrálnak, azt pedig nem tartom fair emberi viselkedésnek mostanában – mondja Haumann Péter, aki véleményét szívesebben fogalmazza meg kedves szerzői, például Platón segítségével. Szókratész védőbeszédét 40 év alatt legalább 450-szer elmondta már.
– Azt hittem 1990-ben, Platón szövegének lőttek. Nagyot tévedtem! Két és fél ezer éve nem tanulnak belőle. Négyszáz évvel később Jézus is hasonlókat mondott, annak se nagyon hittek. Nem tudok a védőbeszédből olyan mondatokat mondani, amelyek ne lennének ma is érvényesek. Például: csak azzal törődjetek, amihez értetek! Vagy egy másik idézet: „Milyen büntetést vagy bírságot érdemlek meg én azért, amiért meggyőződésem szerint egész életemben soha nem henyéltem, hanem ügyet sem vetettem semmire, amivel a legtöbb ember törődik, a vagyonszerzésre, a gazdálkodásra, a hadvezéri állásokra, népgyűlési szereplésre és más hivatalokra vagy a városbeli összeesküvésekre és pártokra, mivel úgy gondoltam: sokkal tisztességesebb vagyok, semhogy épségben maradhassak, ha erre az útra térek; nem is tértem erre az útra, amelyen sem nektek, sem magamnak nem használtam volna semmit, hanem mindenkit külön-külön felkeresve, a legnagyobb jótéteményben részesítettelek benneteket, legalábbis én így hiszem, mert megkíséreltem mindegyikteket meggyőzni: ne törődjék semminemű dolgával előbb, mielőtt önmagával nem törődik, hogy hogyan lehet a lehető legderekabb és legokosabb; sem a város ügyeivel, míg magával a várossal nem törődik, és minden más dologban is hasonlóképpen járjon el.” Ha csak ezt mondom el jól szembenézve a közönséggel, az fölér egy vasárnap délelőtti szentbeszéddel.

Akadémikus és modern

– Az én színészi neveltetésem nehezen veszi be azt a fajta megjelenítést, ami manapság erős vonulatként van jelen a színházakban. Nem azért, mert vén marha lettem, és nehezen fog az agyam az újra. Pontosan tudom, hogy a színháznak is meg kell újulnia, nem lehet folyamatosan csak akadémikusan játszani. Nem az a bajom, hogy más, amit csinálnak, hanem az, hogy egyszerűen rossz. Amikor egy rendezőnek nem elég a darab, hanem hozzáteszi még a magáét is anélkül, hogy megjelenítené a valóban jó szerző által megírt remek szövegeket, akkor tanácstalan vagyok. Rendeztek egyszer egy szakmai beszélgetéssorozatot arról, hogyan kellene játszani Shakespeare-t. Azt mondták, így, úgy, amúgy. Én azt mondtam: Shakespeare szerint kellene játszani. Ha megnézzük Shakespeare színpadát, annál modernebbet máig sem találtak ki. Bejelenti a szereplő, hogy mostantól kezdve mit fog játszani; vagy: ez itt egy rét. A közönség alkalmas arra, hogy fölfogja, és onnantól elképzelje. Én a szó erejét akarom hallani, a színész arcát akarom látni – hangsúlyozza Haumann Péter.

A Nemzet Színésze

Haumann Péter meglepetéssel fogadta, amikor jeles kollégái tavaly ősszel az elhunyt Kállai Ferenc helyére a Nemzet Színészévé választották. – Nem is találtak meg rögtön a Nemzeti Színházból, mert épp otthon aludtam. Kapásból tudtam volna legalább három nevet mondani, akik ugyanúgy érdemesek lettek volna a címre. De épp azért, mert váratlanul ért, jóleső és egészséges volt az örömöm. Köszönöm minden kollégámnak, aki rám szavazott. Ha nem vonják vissza ezt a címet, akkor a vele járó kegydíjjal tisztességes öregség elé nézek.

Politika és színház

– Kicsúszott a számon egy rádióinterjúban: elcsesztétek az életem. Ki, mikor, miért? – kérdezték. Általában üzentem én ezt. Beleszülettem a világháborúba, kamaszként végigcsináltam az '50-es éveket, utána jött az 56-os forradalom. 1990-ben azt hittem, hogy nyílt tekintetű, kihúzott derekú ember lehetek idősebb koromra. Helyette egy kócos országban, egy rendezetlen Európában úgy fogok megöregedni, hogy nem vagyok biztos a gyerekeim, az unokáim jövőjében. Így aztán megette a fene az egészet! Sok helyen olyanok is foglalkoznak színházzal, akik nem értenek hozzá, és az ízlésük messze sem megnyugtató. Váratlanul fontos lett egyesek számára a színház, mert be vannak tőle tojva. A 68-as események után, 1970-ben jártam Prágában, ahol úgy be volt ijedve a hatalom a színháztól, hogy leiratot küldtek nekik, milyen szavaknak, kifejezéseknek a különös hangsúllyal történő kiejtése tilos. A dolog odáig ment, hogy a Falstaff párbeszédrészletét („– Uram, mondhatok önnek egy szót? – Akár kétezret is.”) ki kellett húzni, tekintettel a 2000 szó chartára. Azért babrálnak a politikusok annyit a színházzal, mert félnek, hogy tükröt tart nekik – véli Haumann Péter.