www.hollosizsolt.hu

Vastapssal, bravózva ünnepelte a közönség a Tosca-előadások közreműködőit a Szegedi Nemzeti Színházban, ahol Pál Tamás vezényletével Angyal Mária klasszikussá lett rendezését újították fel vendégszereplőkkel.

Hollósi Zsolt - 2008. október 20. Délmagyarország

A színház örökös tagjává választott Angyal Mária Tosca-produkciója 27 évvel ezelőtt, 1981 októberében született, azóta számtalanszor felújították. Generációk nőttek fel rajta – én hét szopránt láttam-hallottam eddig a címszerepben –, a közönség számára jól ismert előadásról van tehát szó. Varga Mátyás hagyományos díszlete, ami egykor nagyvonalúnak, szépnek tűnt, mára bizony alaposan megkopott, sokat veszített régi fényéből. Szerencsére Vágvölgyi Ilona eredeti jelmezeit Papp Janó átdolgozta, ahol szükséges volt, felfrissítette. Az új direkció visszanyúlt ahhoz a jól bevált stratégiához: ha nincs elég pénz újakra, elő kell venni a sikeres régi produkciókat, és a saját társulatot kiváló vendégénekesekkel megerősítve be lehet csalogatni a színházba a publikumot. Hogy ez ma is működik, arra bizonyság a négy telt házas, zajos sikerű Tosca-előadás.

Rálik Szilvia (Tosca) és Adam Diegel (Cavaradossi) a próbán

Az első két alkalommal Rálik Szilvia énekelte a címszerepet, aki anyaszínházában, az Operaházban is nagy sikerrel alakítja. Magabiztos profizmus, pontos, erőteljes színészi megformálás, tűz és elszántság jellemezte játékát: Floria Tosca szemünk láttára vált féltékenykedő ünnepelt dívából a szerelméért gyilkolni képes, szenvedélyes leopárdasszonnyá. Hangja talán egy árnyalattal fémesebb, élesebb, mint a szerephez ideális lenne, mégis fantasztikus muzikalitásával, stílusérzékével elbűvölt. Csodálatosan énekelte Tosca imáját és katartikus volt a záróképben is. Wendler Attila már az Otellóval is bizonyította: mennyire megtanult bánni a hangjával a Galgóczy-féle szegedi Carmen-produkció óta. Az első estén ugyan enyhe rekedtséggel küzdött, de becsülettel végigénekelte Cavaradossi nehéz szólamát. Bár Réti Attila is fellépett Scarpiaként, azon a három előadáson, amit láttam, Kelemen Zoltán volt Róma rettegett rendőrfőnöke. A jeles baritonista mára a szegedi társulat egyik legmegbízhatóbban, legegyenletesebben teljesítő énekesévé vált. A báró alakját, aki a gonoszság megtestesítője Puccini operájában, komor színekkel ábrázolta: megmutatta aljasságát, kíméletlenségét; ehhez sötét, drámai hangja tökéletesen illett.

Adam Diegel (Cavaradossi)

Nagy várakozás előzte meg a beugró Adam Diegel bemutatkozását. A fiatal amerikai tenorista nem okozott csalódást: Cavaradossi szerepéhez illő szép, fényes hanggal és megbízható magasságokkal rendelkezik, és mindvégig árnyaltan, átélten, roppant plasztikusan énekelt. A második felvonásban olyan kitartott, diadalmasan zengő „Vittoria, vittoria…” kiáltásban tört ki, amilyet ritkán hallani. Bár játékán a minimális próbalehetőség miatt érződött némi bizonytalanság, az első estén a Kép-áriával, a másodikon a Levél-áriával hosszú vastapsra késztette a közönséget.

Adam Diegel (Cavaradossi)

Különösen bensőségesre sikerültek a szerelmi duettek a Toscaként most debütált Boross Csillával, akit erre a szerepre predesztinál olaszos, egyszerre édes, ugyanakkor drámai kifejezésre is alkalmas, tisztán csengő szopránja. Bár megjelenésekor először inkább tűzről pattant, bájos szubrettnek, mint isteni dívának tűnt, a második felvonásban, amikor az imát őszinte megrendüléssel énekelte, már az elkerülhetetlen tragédia felé sodródó szenvedélyes nőt is el lehetett hinni neki.

Boross Csilla (Tosca)

A további szereplők közül telitalálat Altorjay Tamás bohókásan bárgyú Sekrestyése, idegroncs ügynököt játszott Spolettaként Piskolti László, hősies figura Gábor Géza Angelottija, szép hangja van a Sciarrone szerepében debütáló fiatal Koczor Kristófnak és tetszett Kónya Krisztina harmadik felvonást bevezető pásztordala is.

Pénteken az első felvonásban olyan hangosan mondta a súgó az olasz szöveget, hogy az már zavaró volt -- másnapra vissza is tették hagyományos helyére a súgólyukat. A bosszantó kisebb hibák ellenére is élvezetes, varázslatos előadások születtek: a kilencvenes évek forró hangulatú operaestéit idézték. Rengeteg fiatal, köztük sok külföldi diák is fellelkesedve ünnepelte a sokszor temetett, „avítt műfaj” mai életben tartóit.

Karmesteri bravúr

Nem véletlenül köszöntötte mindegyik előadás végén vastaps és bravózás Pál Tamás karmestert is: a közreműködő szegedi szimfonikusokat szinte megbabonázva és magával ragadva dirigált. Hallatlan arány- és stílusérzékkel, muzikalitással, ezernyi árnyalatot megmutatva, karakteresen szólaltatta meg a zenekar a nehéz Puccini-partitúrát. Pál Tamás bravúrosan elhárította a péntek esti vészhelyzetet is, amikor a záró kettősben tévesztettek az énekesek és gyorsan tovább kellett ugrani, hogy pillanatnyi megtorpanás után folytathassák a duettet.

Hirdetés