„Szerelmetes-viharos apa-lánya kapcsolatban voltunk”

(Részlet a GREGOR című albumból)

Apám már akkor népszerű művész volt, amikor megszülettem. Akármi is történt velünk, bármennyit is vitáztunk, kicsi gyermekkoromtól haláláig féltő, szerelmetes jó kapcsolat volt köztünk.

Gyerekként rossz evő voltam, apu sokszor elmesélte, hogy egyszer sárgarépa-főzeléket rendeltem tőle. Amikor megfőzte, meggondoltam magam, inkább krumplifőzeléket ettem volna, azt is megcsinálta, mire azt mondtam, inkább spenótot kérek. Amikor azt is elkészítette, tökfőzeléket ettem volna. Erre elfogyott a türelme, és a fejemre borította a spenótot. Ezen a kis sztorin mindig jókat tudtunk derülni. A hetvenes években már sokat járt Pestre énekelni, de amikor otthon volt, gondos apuka igyekezett lenni. Ő mindenkivel azonnal szót értett, a halas kofától az egyetemi tanárig mindenkivel megtalálta a közös hangot. Nagyon tetszett, hogy amikor kimentünk a Mars téri piacra, szinte mindenki szevasz, Jóskával köszönt neki.

Apám és anyám is macskabolond volt, mindig tartottunk otthon cicát, és engem is elneveztek Macskának. Apám mindvégig csak így hívott. Kétéves koromtól bejártam vele a színházba, kisgyerektől nem épp szokványos módon végig is ültem az operaelőadásokat – és nagyon büszke voltam rá. Fantasztikus érzés volt, hogy már akkor megtapsolták, amikor belépett a színpadra. Szinte bármit csinált, ha a kisujját felemelte, a közönség már azon is kacagott.

Hatéves lehettem, amikor Szombathelyen játszotta apukám A varázsfuvolát, és engem is magával vitt. A bozsoki kastélyszállóban laktunk, ahová máig úgy megyek vissza, mintha hazajárnék. A szálló vezetője akkoriban még szobaasszony volt, és máig emlegeti, hogy amikor Gregor József ott járt, leült az asszonyok közé tököt gyalulni. Egyszer a hegyekben is túráztunk apuval, és jót nevettünk anyukámmal, amikor lehagytuk. Nem volt nehéz, hiszen csúcsformában 140 kilót nyomott, csak baktatni tudott utánunk. Mániája volt, hogy a gyereknek sokat kell levegőn lennie, és rengeteg vitamint kell ennie. Így Zsuzsi néninek, anyukám nagynénjének a legnagyobb hidegben, szakadó hóban is napi két órát kellett sétálnia velünk. Apám bírta a hideget, más már vacogott, amikor ő még mindig rövid ujjú ingben járt. Sohasem bugyolálta magát, mint az énekesek többsége, és utálta a sálat.

Tízéves koromban iszonyatosan rosszul éltem meg, amikor megtudtam, hogy a szüleim elválnak. Jól emlékszem, 1982. április 28-án, Valéria napján a kisszobában fekve fültanúja voltam, ahogy a szüleim intelligens emberek módjára megbeszélték, mi történt, és annak mi a következménye. Rettenetes traumaként éltem meg, hogy apukám elköltözött tőlünk, de aztán ment az élet tovább. Én édesanyámmal maradtam, és hétvégenként apáméknál ebédeltem. Törvényszerű, hogy az életközösség megszakadásával egy kicsit el is távolodtunk egymástól, ami egészen a főiskolás évek kezdetéig tartott.

Érettségi után ő vitt fel Budapestre, a színművészetire felvételizni. Megbeszéltük, hogy a kocsiban majd monológokat és verseket mondok neki, ezzel is készülve a nagy megmérettetésre. De halálfélelmem volt, ha csak arra gondoltam, hogy az apám előtt kell szerepelnem. Vittem magammal az útra egy Markos-Nádas-kazettát, és azt kellett folyamatosan hallgatnia. Láttam rajta, iszonyú dühös rám, és később mindig úgy mesélte, hogy mérgében kirakott a Budapest táblánál. Persze nem egészen így történt, elvitt a főiskoláig, csak nem jött fel velem. Nem vettek fel, ezért egy évig Gór Nagy Mária színitanodájába jártam. Abban az évben csak ritkán találkoztunk, az Erkel Színház büféjében kávéztunk, ha épp ott énekelt. Amikor másodszor is nekifutottam a főiskolának, már csak azután hívtam fel, hogy felvettek. Nagyon örült, különösen, amikor Vámos László, aki benne volt a felvételi bizottságban, azt mondta neki: „Jóska, ketten voltak a felvettek között, akiért senki sem szólt oda, az egyik a te lányod volt.”

Már harmadéves voltam, amikor először megengedtem neki, hogy megnézzen. Éreztem, előbb-utóbb át kell esni ezen is. A Szerelem, óh! című Schisgal-darabot játszottuk, halálfélelmem volt akkor is. Ez volt az első fellépésem, amit látott, és nagyon tetszett neki. Miután túljutottam ezen, nemhogy rettegtem, kifejezetten vártam, hogy nézzen meg. Annak ellenére, hogy elfogult volt velem, mindig kritikus szemmel nézett. Sose felejtem el, A néma levente után azt mondta: „Macska, a második felvonás nagyon jó, de az elsőben olyan barátságtalan vagy, nem értem, hogy Agárdy Péter mit szeret ezen a pikírt hülye picsán.” Mindig tudott valami olyat mondani, amivel segített. A La Mancha lovagját egy délutáni előadáson látta, utána rohant fellépni, de este felhívott, és azt mondta: „Macska, ez életem legszebb napja volt!” Az énekléssel kapcsolatban is mindig bátorított. 2004-ben kérte, hogy állítsak össze egy műsort, mert ahogy viszi magával fiatal kollégáit, időnként engem is szeretne elvinni egy-egy estjére. Mondhatnék verset, énekelhetnék sanzonokat, minden belefér. Nagyon bánom, addig húztam-halasztottam, hogy erre már nem került sor.

Gimnázium óta rettenetes görcs volt bennem az énekléssel kapcsolatban. Szegeden a Tömörkény gimibe jártam, ahol felelni kellett énekből. Negyvennégyen jártunk egy osztályba, fel kellett állnom, és a többiek előtt elénekelnem a Megrakják a tüzet... kezdetű népdalt. Negyvenhárom szempár szegeződött rám: „No lássuk, mit örökölt az apjától!” – ez volt a tekintetekben. Egy hang sem jött ki a torkomon. A főiskolán eleinte a hangképző tanárunk előtt is annyira szégyelltem magam, hogy a skálát sem mertem végigénekelni. A fordulatot a főiskolai Brecht-vizsgánk jelentette, amikor Iglódi István azt mondta: „De hát neked van hangod, miért nem énekelsz?” Akkor kezdtem el a Brecht-songokkal, mert ezekben nem arra kellett koncentrálni, hogyan éneklek, inkább arra, hogyan adom elő a dalokat. Iglódi a vizsgára a Kurázsi mama dalát adta nekem, és azt kérte, ne énekeljek, hanem azt a mély, derb hangomat, ami van, merjem kiadni magamból. Sikerült, és attól kezdve bátorkodtam énekelni. Ennyi év után ma már el merem hinni, hogy a jobban éneklő színészek közé tartozom. Mindig szerettem volna egy lemezt, de sohasem jött össze, pedig még demókat is csináltunk. Apával így vettük fel a Valaki című közös dalunkat, amiből egy szép tévéfelvétel is készült. Úgy érzem, az éneklés a következő lépés az életemben. A színpadi alakításaimért sohasem kaptam rossz visszajelzéseket, viszont a bulvárlapokban megjelent cikkek miatt anélkül alkotnak rólam negatív véleményt, hogy igazából ismernének, láttak volna színpadon. Azt hiszem, az éneklés megítélése nem annyira szubjektív, mint a színészeté. Hogy valaki hamisan énekel-e vagy sem, az konkrétan hallható. Kulka János mondta a Brecht-songokat hallva: akkor vagyok a legérdekesebb, ha egyedül állok a színpadon és énekelek. Apám is mindig azt kérdezte, hogy miért nem énekelek. Szerette hallgatni. A válaszom egyszerű volt: A La Mancha lovagján kívül nem kaptam zenés szerepet.

Egyszer felhívott, hogy a Gerbeaud-ban találkozik Schwajda Györggyel, nem tudnék-e én is odamenni egy kávéra. A cukrászdában arról beszélgettek, bemutatják Szolnokon A hegedűs a háztetőnt apa főszereplésével. Schwajda György megkérdezte, nincs-e kedvem eljátszani az egyik lányát. Hogyne lett volna! Hodel szerepét kaptam, a darabban a vasútállomáson volt egy közös búcsújelenetünk apámmal, amit mindketten nagyon szerettünk. Szolnokon láthatóan mindenki stresszben volt attól, hogy a Gregorral együtt kell énekelnie. Amikor a próbák során először eljutottunk a közös jelenetünkig, nekem is a torkomban dobogott a szívem. Csak tébláboltunk egymás mellett, annyira féltem, hogy ránézni sem mertem. Ő is zavarban lehetett, vártuk, hogy Schwajda mondjon valamilyen instrukciót, de csak leültetett bennünket a vasútállomás padjára. Úgy mondtuk egymás mellett a szöveget, hogy egymásra sem néztünk. Ez a jelenet így is maradt, így volt hiteles. Apa és lánya abban a helyzetben így búcsúzott el egymástól. Amikor elénekeltem a dalomat, rátettem a kezem a kezére, és patakokban folyt a könnyünk. A nézőtéren mindig síri csönd volt. Felejthetetlen élmény! Ez volt az egyetlen közös színházi produkciónk, amiben persze benne volt egy kicsit az is, hogy nem szerettem volna, ha azt mondják, biztosan azért lettem csak színésznő, mert az én apukám Gregor József. Apám megvárta, először bizonyítsak, le kellett valamit tennem ahhoz az asztalra, hogy együtt léphessünk fel.

Sok dologban hasonlítunk egymásra. Szegő András szerint apámat az bosszantotta, hogy ugyanazokat a hülyeségeket, hibákat, amiket ő csinált fiatalon, én is elkövetem. Amikor 2004-ben titokban hozzámentem Somogyi Istvánhoz, tényleg nagyon dühös volt. Mindig azt mondta: életében négyszer volt szerelmes, és mind a négy nőt feleségül is vette. Ez a mentalitás nekem is tetszik, és tisztességesnek tartom. Mindkettőnk mentsége lehet, hogy abban a pillanatban, amikor ki kellett mondani az igent, mindig halálosan komolyan gondoltuk. Hogy az élet később mit hoz, hogyan alakul egy kapcsolat, azt sose lehet előre tudni. Apám kerülte a családi konfliktusokat, ebben is rá hasonlítok. Ha valami nem tetszett neki, sokszor inkább elmondta valamelyik barátomnak. Nekem csak néhányszor fejtette ki a véleményét az életemmel kapcsolatban, és ennek mindig az volt a lényege: „Macska, értsd meg, hogy féltelek!”

Amikor első alkalommal szerepeltem a Playboy címlapján, először őt hívtam fel, és tőle kérdeztem meg, hogy elvállaljam-e. Azt mondta: „Macska, én a te helyedben nem vállalnám el.” Hallgatott egy kicsit a telefonban, majd csak annyit mondott: „De végül is nem engem kértek fel.”

A szülők néha abba a hibába esnek, hogy azt gondolják, ők mindig jobban tudják, mi a jó a gyereknek. A legnagyobb konfliktusunk abból támadt, hogy egyszer azt mondtam neki: úgy érzem, az életem legnehezebb pillanataiban lelkileg nem állt mellettem. Amikor Gát Györgytől elváltam és elköltöztem, többször mondtam neki, hogy jöjjön fel egy kávéra, de hónapokig nem találkoztunk. Nem értettem, hogy miért. Ma már tudom, nem akart konfrontálódni, nem akart belelátni egy olyan élethelyzetbe, amiben én segítségre szorulok. Ugyanakkor hálás is vagyok neki ezért, mert ma már nincs olyan helyzet, amitől megriadnék. Ez az időszak olyan önállóvá, éretté és erőssé tett, hogy a két gyerekemmel a jég hátán is megélek. Az persze nagyon fontos volt, és örökké hálás vagyok neki azért, hogy elindított az életben: kaptam tőle lakást, autót és készpénzt.

Apám vevő volt a humoromra. Amikor már halálos beteg volt, akkor is potyogtak a könnyei, úgy meg tudtam nevettetni. Az aggódását is sokszor el tudtam ütni egy jóízű röhögéssel. Édesanyám 1997-ben úgy halt meg, hogy reggel még beszéltem vele, és semmi baja nem volt, délután pedig már a haláláról értesítettek. Imádtam az anyámat, évekig nem tudtam feldolgozni a halálát. Ugyanakkor apukámmal sokkal érzékenyebb, igazi vitatkozós, viharos-szerelmetes apa-lánya kapcsolatban voltunk. Úgy éreztem, ha neki valami baja történne, abba belehalnék. Sohasem felejtem el, hogy amikor a nyolcvanas években Gothár Péter filmjét, a Tiszta Amerikát forgatták, amiben a kabinost játszotta, abban a fürdőben, ahol a jelenetét felvették, ellopták a pénztárcáját tizenötezer forinttal. Akkoriban az elég nagy összeg volt. Annyira felháborodtam, szinte belebetegedtem, hogy pont őt lopják meg, aki állandóan adakozik, segít, jótékonysági fellépéseket vállal, és egyébként is egy imádni való ember. Akkor is rettenetesen aggódtam érte, amikor a térdét műtötték. Úgy voltam vele, mint a kisgyerekemmel, ha megüti magát: ő ezt nem érdemli meg.

Amikor apám megtudta, hogy a második gyermekemet várom, nem örült, szinte pánikba esett. Öt hónapos terhes voltam, amikor leültünk a Komédiásban megbeszélni ezeket a dolgokat. Akkor úgy tűnt, megértette, elfogadta, és meg is nyugodott valamennyire. 2006 tavaszán, amikor a szokásos húsvéti sonkát és tojást, meg a mazsolás pálinkát elhozta nekem a Budaörsi Játékszínbe, megdöbbentem, mennyire le van fogyva. Jól nézett ki, azt mondta, semmi baja. Később éreztem a hangján, hogy nagyon fáradt, majd mondta is, hogy depressziós lett. Július 7-én született meg a fiam, épp akkor, amikor a Hegedűs a háztetőnben Tevjét játszotta a Margitszigeten a szegedi társulattal. Büszke volt rá, hogy másfél óra alatt megszültem. Többször beszéltünk telefonon, úgy volt, hogy a kórházba is eljön meglátogatni, de végül Marika egyedül jött fel, ő hozott gyümölcsöt. Apám a kocsiban maradt, nem érezte jól magát, így akkor nem is találkoztunk.

Augusztus 10-én Marika hívására mózeskosárba tettem az egy hónapos gyereket, és leugrottunk Gárdonyba. Amikor megláttam apámat, nagy lelkierő kellett hozzá, hogy ne sikítsak, ne kapjak zokogógörcsöt. Iszonyatosan lesoványodott, de jó kedve volt. Megkérdeztem, nem zavarja-e, ha a teraszon megszoptatom a gyereket, mert a Playboy fotóin kívül ő sohasem látott engem meztelenül. Tetszett neki az anya gyermekével kép. Otthon mondtam Istvánnak, kizárt, hogy a fogyókúrától és a depressziótól lenne ilyen állapotban. Amikor a következő héten újra meglátogattam, határozottan jobban nézett ki. Hetente leugrottam Gárdonyba, láttam, amikor újra romlani kezdett az állapota. Szeptember 25-én épp a gyereket tologattam a Naphegyen, amikor felhívott: kapott valamilyen cseppeket, amitől elmúlt a légszomja, megint jobban érzi magát. Két nap múlva Marika azzal hívott, menjek, ha még látni akarom. A következő hónapban már nem volt ura a testének, ami lelkileg viselte meg legjobban. Méltóságteljes ember volt, a magatehetetlenné válás a legborzasztóbb, ami történhetett vele.

Álmaimban minden éjszaka betegen látom, nem az a kép idéződik fel róla, amilyen valójában volt. Amikor utoljára láttam, már járókerettel járt, beszélni alig bírt. Marika telefonon mindennap beszámolt az állapota romlásáról. Őszintén bevallom, azt kívántam, legyen mihamarabb vége a szenvedésének. Amikor Marika felhívott a halálhírrel, csak arra tudtam gondolni, hogy az elkerülhetetlen vég megváltás volt apám számára, az egyetlen lehetséges kiút a lehetetlen állapotból. Amikor a temetésén meghallottam hangfelvételről Sarastro áriáját, majd megszakadt a szívem. Azóta mindennap van egy pillanat, amikor ezernyi teendőm közepette is rám tör a megdöbbenés: Úristen, ő már nincs!

Amikor az emberekkel beszélgetek, mostanában azon kapom magam, egy-egy olyan nézést, hangsúlyt vagy gesztust használok, amiről érzem, hogy az apámé volt. Tác-Gorsiumban Pécsi Ildikó rendezésében 2007 augusztusában mutattuk be a Nőuralom című Arisztophanész-darabot, és fantasztikus érzés volt, hogy az emberek az előadás után gratuláltak, körülvettek a szeretetükkel. Annyian bántottak már, hogy őszintén jólesett. Arra gondoltam, apám mennyire örülne, ha látna, és milyen büszke lenne rám.

A nyomába érni, ha akarnék, se tudnék, azt a magas lécet, amit ő, sohasem fogom tudni átugrani. Apámnak olyan hangja volt, ami keveseknek adatik meg. Ma az opera kicsit divatjamúlt rétegműfaj, kevesen értik és szeretik. Nekem is volt olyan korszakom, amikor azt mondtam: nem akarok megnézni egy Rózsalovag-előadást, mert nincs rá négy órám. Főleg sokadszorra. A Wagner-operákról már ne is beszéljünk. Apámnak az volt az erőssége, hogy volt benne valami magától értetődő természetesség. Miközben finom vibrato volt a hangjában, nyers erő is jellemezte. Sohasem láttam művinek, mesterkéltnek, egyetlen olyan szerepére sem emlékszem, ahol azt éreztem volna, hogy öblöget, képzi a hangot. Sohasem ragaszkodott görcsösen ahhoz, ami le van írva a kottába, ha nem sikerült egy hang, nem esett rögtön kétségbe, mert tudta, hogy az egész számít. Tudott és mert is játszani a hangjával és az egész lényével. Sohasem volt unalmas, inkább felrúgta a szabályokat, mint mereven betartotta volna. Zsigeri humora volt, amit mindenki megértett és szeretett. Meglepő számomra, hogy mostanában elsősorban csak mint buffo basszust emlegetik. Sohasem felejtem el, milyen drámai volt, amikor a győri színházban a Don Carlosban Fülöp királyt alakította. Amikor az énekelte, „Sohasem szeretett! Nem! Szíve idegen volt...” majd meghasadt érte a szívem. Annyira sajnáltam, úgy átjött abban a szerepben az egész lénye, hogy hasonlóval még nem találkoztam.

Biztosan az elfogultság is szól belőlem, amikor azt mondom: az emlékkoncerteken úgy éreztem, lehetnek nagy tehetségek, kitűnő énekesek, de a közönség Gregor Jóskáját nem pótolhatja senki.