Ön a(z) 795242. látogatónk,  és 202. a mai napon
   Rovataink: Színház >> Alföldi Róbert >>
  Kezdőlap   
  Kereső   
  KAPCSOLAT   
   Képzőművészet
   Zene
   Irodalom
   Film
   Tudomány
   Színház
   Opera
   Tánc
   Jó helyek...
   In memoriam...
   A kötetről
   Építészet
   Kritikák
   Zsótér Sándor
   Horváth Péter
   Alföldi Róbert
   Hernádi Judit
   Király Levente
   Fekete Gizi
   Kulka János
   Papp Janó
   Alföldi Csárdáskirálynője
   Eszenyi Enikő
   Székhelyi József
   Halász Judit
   Kaszás Attila
   Herceg Zsolt
   Müller Júlia
   Király Lear királya
   Az ember tragédiája
   Haumann Péter
   Csákányi Eszter
   Varga Mátyás
   László Zsolt





(1916-2018)

(1930-2016)


(1928-2001)

(1910-2002)

(1924-2013)


(1911-2011)

  Instagram

„Nem szeretnék mismásolni”


Alföldi Róbert új szegedi produkciójáról, A varázsfuvoláról


Alföldi Róbert szegedi produkciójával, A varázsfuvolával kezdődik hétfőn az idei Armel-fesztivál a Thália Színházban. A Mozart-operát Plzenben, az Európa kulturális fővárosa 2015 programsorozatban is játsszák. A Nemzeti Színház korábbi igazgatója azt mondja: az emberi viszonyok érdeklik a darabban. A népszerű színházcsináló már többet dolgozik külföldön, mint itthon, Münchentől Avignonon át Szöulig hívják rendezni.




DÉLMAGYARORSZÁG, 2015. június 27.  - Hollósi Zsolt


– Legutóbbi szegedi előadása, az István, a király 2013-ban azzal zárult, hogy a hatalmas magyar korona rácsokkal becsukódott, börtönként zárta magába a néptömeget. Most, amikor új szögesdrót fal épül a határon, eszünkbe juthat ez a sokkoló jelenet.


– Jellemző ránk, hogy magunkra zárjuk a kaput, hogy lehetőleg saját magunk se jussunk be, mert az is zavar bennünket. Rémület, hogy Magyarország negyedszázada lebontotta, most pedig újra felépíti a vasfüggönyt.

– A varázsfuvola alapmű, rengeteg színpadi és filmes feldolgozása közismert. Kihívásnak érezte, hogy saját olvasattal álljon elő?

– Nincsenek ilyen görcseim, mindig vannak saját olvasataim. Mindenki vár valamit, mert mindenkinek van egy képe az operáról, ugyanakkor mindig kiderül, hogy ez a kép felszínes. Úgy kell elővenni, mintha nem lenne ilyen népszerű, újra a nullpontból kell ránézni. Magát a darabot vizsgáltam meg, nem a rárakodott dolgokat. A szabadkőművesség és a jelképrendszer kevésbé érdekel, mert nem ismerem elég mélyen. Ahhoz, hogy ezekben otthon legyek, és ne felszínesen használjam sok munkát kellene belerakni. Csakhogy ez a része – és az, hogy milyen megfejtései vannak, milyen világra mondják, hogy A varázsfuvola titkosan képviseli – kevésbé érdekel, mint maga a Mozart-darab. Ebben a zenében szövevényes emberi viszonyrendszer van, talán egy kicsit  túl sok fordulattal. Ki kit keres, kinek mi baja van, milyen bűnök történtek a múltban és a jelenben, mit gondolunk a másikról. Négy össze-vissza keringő fiatal is van benne, akiket mindenki rángat valamerre, közben ők semmi mást nem akarnak, csak találkozni a szerelmükkel. Szépen mutatja ez az opera, hogy ezeket az alap ügyeket – én szeretlek téged, te szeretsz engem, legyünk boldogok – milyen nehéz létrehozni, mert annyi mindennel meg van terhelve minden pillanat, viszony, találkozás. Kik a szereplők, és mi közük van egymáshoz? Mi ez a közeg, amiben teljesen normális, hogy valaki madarakkal foglalkozik és tollak vannak a fején, vagy az egyik pillanatban öregasszony, a másikban már fiatal lány, és még annak is lehet realitása, hogy egy varázsfuvola old meg valamit. Szerintem ez az opera a hitről is szól: ha hiszek valamiben, akkor igazán minden akadály legyőzhető.

– Amikor Gounod Faustját rendezte, azt mondta: az operában a zene erős formát jelent, amit nem olyan könnyű megbontani, mint egy drámai szöveget. Szegedi Faustját a porszívózó Margittal ma is emlegetik. Milyen közegben játszatja A varázsfuvolát?


– Porszívó nem lesz, de más igen. Olyan közeget választottam, ahol az emberi furcsaságok természetesnek hatnak. A varázsfuvola annyival könnyebb, mint a Faust volt, hogy ez egy furcsa és népszerű klasszikus opera. Igazából zenés játék, amiben vannak prózai jelenetek is, amelyek a zenéhez hasonlóan maian tudnak szólni. Olyan zárt világot kerestem, mint a Micimackónál is, ahol szépen be lehet azonosítani a szereplők különböző pszichés problémáit. Tudjuk, ki a bipoláris depressziós, ki a szkizoid, ki a mániás depressziós, ki a narcisztikus személyiség. Ez egy olyan zárt világ, ahonnan nem lehet elmenni. Lehet kórház vagy akár egy drogelvonó, vagy bármi is.



 
– Sarastro a szigorú főorvos, Az Éj Királynője pedig a főnővér?

– Abszolút! És harcolnak egymással a gyermekelhelyezésért. Tuti, hogy Sarastro a Pamina papája!  Bízom abban, hogy ennek a konkretizálásnak van valami költőisége. Az, hogy konkréttá tesszük a dolgokat, nem azt jelenti, hogy primitivizáljuk, inkább azt, hogy azt a költőiséget, amit Mozart is keresett, a mai életünknek megfelelően tudjuk megmutatni. Ez egy szabad és pofátlan mű, jó játék színpadra állítani.

– Csikó csapatnak nevezte a kiválasztott szereplőgárdát. Miért ragaszkodott a fiatalokhoz?

– Mert fontos, hogy az útkeresésüket, ide-oda csapódásukat érzékeltessem. Szinte minden szerepben húszas és harmincas éveik elején járó énekesek lépnek fel. Más az energiájuk, pofátlanabbul mernek szabadok lenni. A legidősebb az Öreg papot alakító Andrejcsik István, akinek teljesen véletlenül több tanítványa is játszik a produkcióban.

– A varázsfuvolát ősztől játsszák a nagyszínházban; máshol is egymást követik majd a bemutatói. Hogy lehet ezt a tempót bírni?


– Minden szervezés kérdése. Jól bírom. Szeptember végén Ionesco Makbettjét mutatjuk be Budán, az Átriumban, az októberi Radnóti színházbeli Lear király-premier után pedig nemigen leszek itthon egy évig. Németországban, a Theater Tierben Bernstein Pán Péterét rendezem, utána Szöulban a Téli regét, majd a Tartuffe következik Sankt Pöltenben, végül pedig Avignonban Eötvös Péter Senza sangue című operája, amit a Kékszakállú mellé írt, és mindkettőt ő dirigálja majd. Meghívott a világ egyik legjobb operaháza, a müncheni is, hogy állítsam színpadra Benjamin Britten Albert Herringjét.



– Amikor elintézték, hogy ne Alföldi legyen a Nemzeti igazgatója, egyedül ő nem tudta, hogy jót akartak neki – mondta nemrég Jordán Tamás. Igaza lehet.

– Letettem már a Nemzeti Színház-sztorit, ami az életem legszebb, legfontosabb története volt. Fájni fáj ma is, de nem szabad siránkozni miatta. Büszke vagyok arra, amit elértünk. Az tény: sokkal tartozom a kormányunknak, mert az a nemzetközi figyelem, ami az elmúlt időszakban felém irányult, annak is köszönhető, hogy mindenki abszurdnak tartotta a történetemet. Abban bízom, a munkámban sem csalódtak külföldön, mert mindenhova visszahívtak rendezni.

– Utódja, Vidnyánszky Attila elmondta az évadzárón: húsz százalékkal emelkedett a nézőszámuk, így már 112 ezer fölött jár. Ez már majdnem megközelíti az Alföldi-éra 130 ezres rekordját.

– Azt kell csak megkérdezni a direktor úrtól, hogy ebből mennyi a fizető néző.

– A nézőszámmal a legtöbb színház megpróbál manipulálni.

– Mi nem manipuláltunk, a nézők sorban álltak a jegyekért. Máskülönben mindenki pontosan tudta, hogy mi fog történni a Nemzetiben. Ez nem tesz boldoggá, nincs bennem elégtétel érzés, kárörvendés. Mást gondolok valóságnak, mint amit kommunikálnak, de manapság Magyarországon nem a Nemzeti Színház az egyetlen hely, ahol mást mondanak, mint amit a tények mutatnak.

– 2011-ben a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban című produkciójával nyert a Pécsi Országos Színházi találkozón, Vidnyánszky Attila pedig az Isten ostorával tarolt idén. Mi a különbség?

– Kinek a pap, kinek a papné. Azt gondolom, amikor az egyik fél hatalomból működik és kommunikál, akkor nincs miről beszélgetni. A konfliktusokat nem lehet elkerülni. Nehéz, amikor az egyik fél számára a hatalom révén minden adott: a pénz és a lehetőségek is. Én biztosan nem lennék boldog, ha a beosztottjaim díjaznának. Érdekes az is, hogy kik válogattak egy évad terméséből. Az mindenesetre feltűnő, hogy sok olyan kolléga került most hirtelen fontos pozícióba, aki eddig a teljesítménye alapján nem kerülhetett. Azt mondják, a diktatúra felé haladó társadalmakban hamar felszínre tör a középszer. Ezt lehet látni mindenütt, nem csak az én szakmámban. Amikor a magyar művészeti élet vezetője egy hosszú hajú, idős úr, akinek meg lehet nézni az életművét – ne is beszéljünk arról, hogy mit képvisel –, akkor a POSZT még minőségi fesztivál. Amíg pénzről, hatalomról, sértődöttségekről, egzisztenciáról, revánsvágyról, kultúrharcról szól a hazai szellemi élet, addig nincs miről beszélgetnünk. Külföldön azt tapasztalom, elsősorban a teljesítmény számít.



– Produkcióival külföldön is ugyanolyan erővel tud szólni fontos ügyekről, mint idehaza?

– Az a kérdés, hogy mennyire ismerem én magyarként azt a világot, hogy hitelesen tudjak beszélni súlyos kérdésekről. Nekem és még annak az öt-hat embernek, aki többnyire már külföldön rendez, itthon kellene dolgoznunk. Épp azért, mert bonyolult, zűrzavaros, nehéz és fájdalmas korban élünk. Attól, hogy kritikusan beszélek valamiről, még nem utálom a hazámat. Sőt! Azt szeretném, hogy a hazám jobb legyen, mindannyian boldogabbak legyünk. Nem attól leszünk boldogabbak, ha azt hazudjuk: nincsenek problémák. Azért jó külföldön dolgozni, mert függetlenedni tudok a hazai elmebajtól, ugyanakkor rossz is, mert idegen kulturális közegben vagyok. Mellesleg azt gondolom, az utódom színháza is egy más kulturális közeg. Nem kell csodálkozni, hogy nem találkozik nagyon a magyar közönséggel. Más közegből jön, így akkor is más kultúrát képvisel, ha ugyanazt a nyelvet beszéljük. Ezt nem tudomásul venni, hiba és agresszió. Barátkozni, keveredni, fuzionálni lehet, de nem lehet egy kultúrát ráerőltetni egy más kultúrájú közegre. Még akkor sem, ha politikailag ugyanazon a platformon vagyunk. Nem annak kellene meghatároznia egy előadás minőségét, mint ma, hogy ki, melyik pártra szavaz.

– Nyilatkozta már, hogy nem tervez ilyesmit, de ha egy vidéki színházat igazgatna, milyen műsorpolitikát folytatna?

– Nem csinálnám másképpen, mint a Nemzetiben, ugyanazt a programot vidéken is meg lehetne valósítani. Ezt bizonyította legutóbb a Makrancos Kata szombathelyi sikere is. Nincs olyan, hogy vidéki közönség. Ezzel csak a sikertelenséget, a kudarcokat  szokták mentegetni. Ráfogjuk a vidéki nézőre: neki más kell. Biztosan nem A parkkal vagy a Shopping and Fuckinggal nyitnék, de az Angyalok Amerikábant már az első évadban is műsorra merném tűzni egy vidéki színházban is. Nagy élmény volt, hogy az Őrült nők ketrecét hatalmas tombolással fogadta a pécsi közönség, amikor a Kodály Központ kilencszáz főt befogadó fantasztikus hangversenytermében előadtuk. Egyetlen nap alatt elkapkodták a jegyeket, akár öt előadást is tudtunk volna játszani.

– Kiegyensúlyozottabbnak tűnik, mint két éve.

– Sok munkám van benne. Megtehetem, hogy legyintsek dolgokra. Olyanokért küzdök csak, amikért van értelme küzdeni. A hazai kisszerű meccsekben nem szeretnék részt venni. Nem szeretnék mismásolni az élet egyik területén sem. Nem szeretnék alkalmazkodni, tülekedni. Csinálom azt, ami érdekel. Jó munkáim vannak. Végül A varázsfuvolát is úgy rendezhetem meg Szegeden, ahogyan szeretném, még ha nem is a szabadtérin, ahol először szóba került. A legfontosabb, hogy a nézőkkel egy hullámhosszon vagyunk. Az előadásaimra nem kell vattázni, mert mindig van közönség. Sokszor vitatkoznak azzal, amit csinálok, de a nézők mindig komolyan vesznek. Lehet, hogy látszik rajtam: nincs miért görcsölnöm. Legfeljebb azért, hogy, milyen lesz A varázsfuvola, működik-e a díszlet, sikerül-e mindent úgy megcsinálni, ahogyan szeretném.

*

Színház és a kritika


Egyre több jel utal arra: mintha az utóbbi időben elmérgesedett volna a színház és a kritika viszonya. – Elmérgesítették! – mondja erre határozottan Alföldi Róbert. – Azoktól, akik kézben tartják a szakmát, sokat lehetett arról hallani mostanában, hogy a kritika nem fontos, a kritika ellenség vagy épp benyal, és csak a nyugati dekadenciát képviseli. Azt is mondták: a kritika tönkre tud tenni embereket. Ez abszurdum! Nem igaz. Radnai Márk, aki durván megfenyegette Koltai Tamást, egy paraszt. Ezen nincs mit mentegetni. Megnyilvánulása nem azon a kulturális térképen van, amin kultúremberek beszélgetnek. Ebbe belekeverni a generációs különbséget, szánalmas. Nem erről szól a probléma. Anger Zsolt leveléről azt gondolom: most divat a kritikának nekimenni, mert az kifizetődő. Sokszor kiakadtam már én is egy-egy kritikára, de ez magánügy. El kell tudnunk fogadni, hogy a kritikusnak van személyes véleménye. A kritikáktól nem lettem sikeresebb vagy kevésbé sikeres. Nem azért nem megy egy előadás, mert rossz kritikát írtak róla. Magyarország nem New York, nálunk minden PR és marketing ellenére ma is a szájhagyomány tesz egy produkciót sikeressé. Mi nem várjuk a premier után remegve a The New York Times kritikáját, ami eldönti, hogy megbukik vagy sikeres lesz-e a produkciónk.


* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *


“Kint az érdekes, amiért itthon csesztetnek”


Alföldi Róbert a Faustról, festészetéről és Amerikáról


Bármit csinál, érdekli az embereket. Mindegy, hogy rendezőként vagy színészként fémjelez egy előadást, nehéz rá jegyet szerezni. A tavalyi bombasikerű Szentivánéji álom után most Gounod Faustját állítja színpadra. Bár a premier csak a jövő héten lesz, a belépőket szinte már mind elkapkodták. A képeivel is hasonló a helyzet, van olyan festménye, amiért egymilliót fizetett egy gyűjtő. Sziporkázó zseni vagy divatos médiasztár? Alföldi Róbertet nehéz beskatulyázni.


DÉLMAGYARORSZÁG, 2003. február 7. - Hollósi Zsolt


– Gounod Faustja mintha túl finom és romantikus lenne azokhoz a darabokhoz képest, amiket rendezni szokott.


– Egyáltalán nem, a Faust jó alapanyag, mert izgatnak a problémái. Könnyű ellensúlyozni a zene néhol túlzó romantikáját, lehet belőle újszerű előadást csinálni, csak nem kell feltétlenül unalmas nagyromantikus operaként játszani. Engem nem a misztikum érdekel belőle, hanem a viszonyok.

– És milyenek ezek a viszonyok?


– Kacifántosak! Nem a klasszikus operát szeretném velük megmutatni, hanem egy saját rendszerén belül működő színházat. Nálam nem lesz aranycsinálás és alkímia. Helyette lesz persze más, amiről már mindenféle pletykákat hallottam terjengeni a városban.

– Miket például?


– Hogy a nyílt színen kúrnak.

– És tényleg?

– Igen. De nem! Olyasmi viszont lesz benne, ami egyesek számára túl naturálisnak tűnhet. De ezt nem tartom renitens dolognak,  ráadásul tőlem ez nem váratlan, lehetett rá számítani. Szerintem egy harmincéves embernek az a dolga, hogy a saját rendszerén, saját életén belül értelmezzen történeteket. Ezzel persze nem azt mondom, hogy a klasszikus operajátszás nem jó. Nagyon szeretem, ha jól csinálják, ha színházilag is működik, de én úgy nem tudnám megrendezni a Faustot.

– Miért kerülte eddig az operát?

– Nem kerültem, egyszerűen nem engedtek a közelébe, pedig mindig nagyon szerettem volna operát rendezni. Imádom a zenét. Tizenöt évig zongoráztam, és most büszke vagyok arra, hogy nem szövegkönyvből, hanem zongorakivonatból rendezek. Erre az énekesek is felkapták a fejüket. A zene a legközvetlenebbül ható valami, ezért a prózai előadásaimban is sok zenét használok. Az operában a zene erős formát, határt jelent, amibe nehezebb belenyúlni, mint a szövegbe.

– Gounod muzsikáját is átalakítja?

– Csak egy kicsit. A francia karmester, Vincent Monteil remek partnerem ebben. Az operát nem jelmezben előadott oratóriumnak gondolom, hanem színháznak, aminek legfontosabb része a zene. Ha az előadás igazolja a rendező beavatkozását, akkor a zene sem szent dolog. Szentebb, mint a szöveg, mert a hangnemekben nem lehet össze-vissza rohangálni. Az rossz a fülnek. A zenét nem olyan könnyű megbontani, mint a szöveget, de azért az operában is lehet játszani, marháskodni, szórakozni.

– Az énekesek vevők erre?

– Boldog vagyok, hogy nem jöttek be a riogatások. Azt mondták, vigyázzak, mert a kórustól és az énekesektől nem lehet akármit kérni, azzal védekeznek majd, hogy olyan helyzetben, amilyenben én kérem, nem lehet énekelni. Örömmel konstatáltam az első összpróbákon, hogy akkor sem rendezném meg másképp ezt az előadást, ha színészekkel kellene dolgoznom. Semmiféle kompromisszumot nem kellett kötnöm. Nagyszerű játszótársaim az operisták, a fantasztikusan nyitott énekkar és tánckar. Csúsznak, másznak, harcolnak, birkóznak, lőnek, táncolnak, zokszó nélkül mindent megcsinálnak, amit kérek tőlük.

– Úgy hallottam, újabb operarendezésekre is készül. Csak nem nyergel át teljesen az operára?

– Nem bánnám! A következő munkám szeptemberben egy próza vagy egy musical lesz, még nem lehet pontosan tudni. Nagyon elfáradtam, ezért ha befejezem itt a Faustot, pihenni fogok. Legfeljebb valami kisebb munkát vállalok a Kolibriban. A jövő évi Budapesti Tavaszi Fesztiválon viszont Eötvös Péter operáját, a Balkont rendezem, amit tavaly mutattak be Aix-en Provance-ban. Azért én csinálom, mert a szerző engem választott, ami óriási öröm. Utána egy Mozart-opera, a Figaro házassága következik Nizzában. Prózai változatban már csináltam idehaza.

– Mi fontosabb az operában: valaki perfekt énekes vagy inkább jó színész legyen?


– Nehéz kérdés. Hála istennek, itt olyan énekesekkel dolgozom, akik elég jó színészek is. A Faust esetében természetesen az alapkövetelmény, hogy ezeket a botrányosan nehéz szólamokat el tudják énekelni. De ettől még nem lesz igazi operista egy énekes.

– Élőben közvetíti az M2 az előadást. Régen volt ilyen...

– Legalább tizenöt-húsz éve nem volt élő operaközvetítés a Magyarországon. Nem véletlen, hogy most épp innen közvetítik a Faust-bemutatót. Az elmúlt hat-nyolc évben ugyanis Szegeden volt a legprogresszívebb operajátszás. Még akkor is, ha voltak emiatt konfliktusok a városban. Hogy mit jelent a modern operajátszás, azt Kovalik Balázs, Zsótér Sándor és Oberfrank Péter mutatta meg. Erre hihetetlenül büszke lehet Szeged, még akkor is, ha sokan úgy érzik, ezek a produkciók furcsábbak, nehezebben befogadhatóak, a klasszikustól nagyon eltérőek voltak.

– A koprodukció miatt nem érezte megalkuvásnak, hogy franciául kell megszólalnia a Faustnak?

– Egyáltalán nem, mert ha valami színházilag működik, akkor érthető is. Külföldön is azt tapasztaltam, hogy az igazán jó prózai előadásokat szinkrontolmács nélkül is értem. A Faust esetében ráadásul segít a meghatározó dramaturgiai funkcióval rendelkező zene.

– Pesten kétszer is pályázott színházigazgatónak, Szeged nem érdekli?

– A színházigazgatás nem érdekel már. Nem véletlen, hogy valaki mikor pályázik egy színház vezetésére. Amikor nyolc-tíz-tizenöt embert össze gyűjt maga köré, és velük akarja megváltani a világot. Nem hiszek abban, hogy ezeket a véletlenül kialakult helyzeteket, pillanatokat, együtt gondolkodást, ezt a felfokozott állapotot konzerválni lehetne. Önmagáért a színházigazgatás nem érdekel. Ráadásul most királyi dolgom van, sok helyre hívnak. Válogathatok a felkínált a feladatok közül, azt csinálok, amit akarok. Ha mégis érdekelne Szeged, egy ilyen zavaros helyzetben, mint amilyet most itt érzékelek, nem vágnék bele. Túl sok a tisztázatlan ügy és a pletyka a Szegedi Nemzeti Színház körül. Egy színházat csak tiszta lappal szabad átvenni.

– Milyen típusú vezetőre lenne itt szükség?

– Egy biztos: ide egy őrült, megszállott ember kell. Elméletben lehet igazság abban, hogy a színház élére egy menedzser kell. Csakhogy a színház nem egyenlő egy reklámkampánnyal, egy bank vagy nagyvállalat igazgatásával.

– De annak is lehetnek veszélyei, ha egy olyan színészt neveznek ki, aki igazgatás helyett játszik, rendez, elvégzi a dramaturg munkáját, díszletet tervez, saját darabját tűzi műsorra, azaz önkorlátozás nélkül megvalósítja önmagát, miközben bohém nagyvonalúsággal irányítja a gondjaira bízott színház gazdálkodását.


– Ez rosszindulatú megközelítés. Amikor kineveznek egy művészt egy művészeti intézmény élére, akkor nemcsak az embert nevezik ki, hanem a művészetét is.

– Ha nem politikai manipuláció áll a döntés hátterében.


– Nem biztos, hogy a politikai manipuláció eredményeképpen kinevezett igazgató a legrosszabb a jelöltek közül. Azt a színjátékot, amit egy igazgatói pályázat jelent, el kellene felejteni. Az áldemokratikus bohóckodás helyett fel kellene vállalniuk az önkormányzatoknak a döntést. Nyíltan kérjenek fel és nevezzenek ki valakit, majd vállalják érte a felelősséget.

– A politikusok a legritkább esetben értenek a színházhoz.


– De rákényszerülnek, hogy úgy csináljanak, mintha! A rossz törvények kényszerítik arra a jogászokat, tanárokat, mérnököket, hogy nekik kelljen eldönteniük, ki legyen a színházigazgató. Csak az alapján tudnak dönteni, amit másoktól hallanak.

– Hogy mennek a képei mostanában?

– Az ismertségemnek köszönhetően hihetetlenül beindultak a kiállítások, rengeteg helyre hívnak. Korábban csak akkor festettem, ha volt kedvem és időm. Mostanában viszont gyakran előfordul, hogy csinálnom kell, mert várják a tárlatra az újabb képeket. Most épp Kecskeméten állítok ki, majd Nizzában lesz tárlatom, utána Budapesten több helyen is. Szegedre is hívtak, és Miskolcra is az operafesztivál idejére. Megjelent egy albumom, ami nagy siker. És minden „kedves irigyemnek” üzenem: hamarosan megjelenik a rólam szóló Alföldi című kötet is, annak a sorozatnak a második részeként, ami Verebessel indult.

– Az ÉS-ben drMáriás egy jó szándékú ember szabadidő-tevékenységeként jellemezte a festészetét. Albumáról meg azt írta: „...súlyával a szerzőt a legnagyobb mai magyar festők közé emeli. Kilóra legalábbis.”


– Szíve joga, hogy ez legyen a véleménye. A múlt évben Párizsban volt kiállításom komoly sikerrel. De nem akarok magyarázkodni! Félreértés ne essék, nem gondolom magam Picassónak, Munkácsy Mihálynak vagy Scheiber Hugónak. Egyszerűen az emberek szeretik a képeimet, amiben biztosan benne van az is, hogy ismernek a tévéből, a színházból. Az egyik festményemet egymillióért vették meg egy komoly, nagy gyűjtemény számára. Minden kiállításomon minden képem elkel. Ahhoz képest sok pénzt kérek értük, hogy pusztán azért megvásárolja valaki, mert divatos vagyok. Számomra azoknak a művészetszerető embereknek a visszajelzése számít, akik azt sem tudják, ki vagyok. Külföldön nem ismernek, azt gondolják rólam, festő vagyok. Én nem tartom magam annak, egyszerűen van esztétikai érzékem. Mások is tudnának ilyen képeket festeni, legfeljebb nem vennék meg tőlük.

– A sorozatos külföldi vendégrendezéseiben benne lehet egy jelentős nemzetközi színházi karrier lehetősége is?

– Nem tudhatom, mi lesz öt év múlva. Talán. Amit csinálok, erősen kötődik ahhoz, ahol élek. A Broadwayen működő művészszínház, a New York Workshop Theatre vezetője Budapesten járva meghívott, hogy rendezzem meg A velencei kalmárt. Úgy volt, hogy márciusban megyek, de egyelőre ottani zűrök miatt csúszik az egész, helyette szeptemberben Portlandben rendezem meg ugyanezt a Shakespeare-darabot egy ezer fős nagyszínpadon. Nagy dolog, hogy érdeklődnek irántam külföldről, de ha őszinte vagyok, akkor be kell vallanom, hogy az itthon jól hangzó helyeken a színvonal sokszor nagyon mélyen van. Igazából nem kell zseniálisnak lenni ahhoz, hogy ott jó legyek.

– Akkor miért pont Alföldit hívják? 

– Az érdekli őket, amiért engem itthon csesztetnek. Eredetinek, egyéninek, különlegesnek tartják a látásmódomat, mégis populárisnak. Itthon erre azt mondják: felszínes és olcsó, úgy csinál, mintha művész lenne. Kint épp ezt tartják érdekesnek. Itthon az a legnagyobb aduászom, hogy néznek. Írhatnak rólam bármit, nem lehet jegyet kapni az előadásaimra.

– Beteljesületlen vágyai nem nagyon lehetnek...
– Dehogynem. Szeretnék boldog lenni.

– Kin múlik?

– Rajtam. Persze vannak még szakmai vágyaim is. Szeretnék még sok jó darabot rendezni, és nem csináltam még filmet sem.

– A reggeli tévés őrület nem hiányzik?


– Nem, sikerült azelőtt kiszállnom, hogy elkezdődött a gagyizás. Meguntam, mert négy év után nem volt már olyan vendég, akivel legalább egyszer ne beszélgettem volna már. Ráadásul olyan irányba indultak el a műsorok, amihez úgy éreztem, én már nem kellek, és nem is tudom csinálni.

– Mit gondol arról, hogy mostanában a valóságshow-k szereplői a legnagyobb sztárok?


– Azoknak az embereknek, akik  bekerülnek, megszűnik az életük, mert sem oda nem fognak már tartozni, ahonnan jöttek, az időleges sztárság pedig nagyon hamar elmúlik, és légüres térbe kerülnek. Ezek a műsorok viszont nagyon szép látleletek az ország állapotáról. Megmutatják, hogyan kommunikálunk, milyen kifejezéseket használunk, mennyire vagyunk kulturáltak, tájékozottak. Nem a tükröt kell szidnunk, ha nem tetszik, amit benne látunk.

* * * * * * * * * * * * * * * * *

„Előadásaim provokatív állásfoglalások”

Alföldi Róbert Shakespeare-t rendez Szegeden



 Hatásvadász műfajnak tartja a színházat, imádja, ha röhögnek vagy zokognak az előadásain a nézők. A Tivoliban látható legutóbbi rendezésére, a csiklandós politikai felhangokat is kapott Macbethre hónapokra előre elfogyott minden jegy, mint ahogy a főszereplésével tavaly Szolnokon bemutatott, ősztől pedig a Tháliában műsorra tűzött Amadeus is fergeteges siker. Hernádi Judittal Titánia szerepében már elkezdte próbálni Szegeden Shakespeare-szériájának következő darabját, A szentivánéji álmot, amelyben meglepetést ígér. Színházi életünk egyik fenegyerekével, Alföldi Róberttel nemcsak a készülő új produkciójáról, hanem a Nemzeti Színházat nyitó Tragédia-előadásban vállalt szerepéről is beszélgettünk.


DÉLMAGYARORSZÁG, 2001. november 24. - Hollósi Zsolt


- Az utóbbi időben több Shakespeare-darabot is rendezett. A Szentivánéji álom programszerűen következik most ebben a sorozatban? 

 - Nem, egyszerűen Korognai Károly erre kért fel. Nem dolgoztam még a Szegedi Nemzeti Színházban, ezért örömmel vállaltam. Szeretek új helyen, új emberekkel színházat csinálni. A Szentivánéji álom jól ismert darab, kihívásnak érzem, hogy tudok-e belőle valami újat, eredetit, mást kihozni. Izgat az is, hogyan lehet úgy megcsinálni, hogy a benne lévő sötét nedvesség -- amit akár a szó szexuális értelmében is érthetünk -- megmaradjon, és ne változzék az előadás édi-bédi tüllruhában rohangáló szereplőkkel helyes kis mesejátékká. Ugyanis sokkal több ennél, több olyan dolog van benne, ami elindítja az ember agyát. Például tanulságos feltenni a kérdést: Milyen ma a városlakók és tündérek viszonya?


- Nem a klasszikus, jól ismert Arany-fordítást választotta, hanem Nádasdy Ádám új magyarítását. Miért?

- Általában nem szoktam régi fordítást használni, mert Arany Jánosé ugyan remekmű, mégis azt hiszem, a nyelvnek is minél jobban közelítenie kell a mához. Szeretem minimálisra csökkenteni a távolságot a szöveg és a közönség között. Maibb nyelven sokkal könnyebb mai módon fogalmazni. Ez csak nálunk téma, normális helyeken két-három évente újra lefordítják a régi darabokat. Amikor nemrégiben a szlovákiai Nyitrán dolgoztam, kiderült, hogy a Hamletnek az elmúlt húsz évben tizenöt szlovák fordítása született. Csak meg kellett keresnem, hogy ahhoz a világhoz, amit mi szerettünk volna megteremteni, melyik áll a legközelebb. Ha már olyan mázlisták lehetünk -- amilyenek az angolok nem --, hogy lefordíthatjuk Shakespeare-t, akkor érdemes ezzel élnünk, hiszen rengeteget változik a nyelvünk. Régen rossz, ha a nézőnek már az is gondot jelent, hogy megértse, mit beszélnek a színpadon.


- Az olyan alapművek bemutatásával kapcsolatban, mint amilyen a Szentivánéji álom is, gyakran megfogalmazzák Szegeden azt az igényt, hogy lehetőleg beavatószínházi jellegű produkció legyen, amire el lehet vinni a középiskolásokat is.

- Ez marhaság! Nem gondolok ilyen rosszat a nézőkről. Ha normálisan, tisztességesen megcsinálunk egy előadást, ha komolyan vesszük a munkát és a darabot, az mindig, mindenhol hat, és a nézők is komolyan veszik. Akkor is, ha meglepődnek, mert nem úgy fogalmazódik meg, ahogyan megszokták, ahogyan várják. Egyébként a középiskolások a legmegdöbbentőbb közönség: épp amikor a pedagógusok legjobban sikítoztak, akkor fogadták a lehető legtökéletesebben a produkcióimat. Mert megérezték, hogy komolyan vannak véve, nem nézik őket hülyének. Mindig pontosan értették, hogy miről van szó. A beavatószínházas megközelítésben nem hiszek. Egyszerűen jó előadást kell csinálni, ami akár fel is kavarhatja a közönséget.


- Milyen társulatot talált Szegeden?


- Nagyon jót! Lelkesek, helyesek, öröm velük dolgozni.


- Király Attila nemcsak Puck lesz, hanem az előadás koreográfusa is.


- Mint ahogyan az elmúlt négy évben minden produkciómban. Ma már a színház nem csak verbalitás, hanem sokkal komplettebb és összetettebb dolog. Azért dolgozom mindig koreográfussal, hogy a mozgások is minél pontosabban, szakszerűbben történjenek, és minél inkább azt jelentsék, amit szeretnék.


- Csáki Judit a Magyar Narancsban legutóbbi rendezéséről, a Macbethről szóló kritikájának azt a címet adta: "Malcolm Orbán Viktor?" Hogy fogadta ezt?


- Csáki Juditot majd személyesen, négyszemközt elküldöm oda, ahová gondolom. Nem hiszem ugyanis, hogy valóban arról szólt volna az előadás, amiről ő írt. Ebben az esetben a kritikusnak nem a produkciómmal, hanem velem van baja. Szerinte azzal, hogy elvállaltam Lucifer szerepét Szikora János rendezésében az új Nemzeti Színház nyitóelőadásában, párttag vagy pártkatona lettem. Unom már ezt a témát, nincs kedvem vitatkozni róla. A Magyar Narancs-kritika nem az előadásról, hanem rólam szólt, ami roppant megtisztelő, csak az a kérdés, mi értelme.


- A színházi szakma véleményét figyelmen kívül hagyó kormányzati döntések miatt több neves színész és rendező nem vállalt szerepet az új Nemzeti Színház választási kampány időszakára eső nyitóelőadásában. Nekik mit mondana?


- Én sem egy párttisztséget, csupán egy szerepet vállaltam el, amire egy olyan rendező kért fel, akivel jól dolgoztam korábban együtt. A szolnoki Amadeus az előző évad egyik legnagyobb sikere volt, most a Thália Színházban játsszuk óriási érdeklődés mellett. Miért ne mondtam volna igent Szikora János következő felkérésére is? Bármilyen fura, nem titkolom: nagyon büszke vagyok arra, hogy velem nyílik majd meg az új Nemzeti Színház. Maximálisan igazat adok Jánosnak, aki úgy véli: abban a pillanatban, hogy felmegy a függöny, megszűnik a politika, és elkezdődik a színház. Jellemző Magyarországra, hogy amikor egy ilyen fantasztikus felkérést kap egy színész, ahelyett, hogy ujjongva rohangálna örömében az utcán, kiskocsmák sötét szegletében arról tanakodik a barátaival, hogy elvállalja-e vagy sem.


- Így történt?


- Persze! A barátaim döntő többsége azt mondta: el kell vállalni.

- Ha Ádám szerepére hívták volna, akkor is igent mond?

- Nem.

- Talán nem véletlenül mondják: Alföldiben is van valami luciferi...

- Hála istennek! A sötétség mindig vonzott. Persze nagy kérdés, hogy Lucifer esetében valóban szimplán a sötétségről van-e szó. Ő mindig csak kérdez. Én is mindig ezt próbálom tenni: kérdezni, majd megmutatni, a válaszkeresésben mire jutottam.


- A Tragédia-produkcióról folyó viták oka talán az lehet, hogy a liberális oldalon úgy érezhetik: nem álltak ki bizonyos értékek mellett.

- Nekem nem az a dolgom, hogy verbálisan megfogalmazzam a politikai nézeteimet. Művészember vagyok, abból, amit csinálok, határozottan kiderül a liberális értékrendem, és az is, hogy mit gondolok a világról. Számtalanszor megkaptam már, hogy cigány-, zsidó-, buzi-rendező vagyok. Nemrég küldött valaki egy levelet, amiben azt veti a szememre: nem vagyok elég magyar. Nekem nem dolgom folyton a politikáról beszélni. Azzal politizálok, amit a színházakban csinálok. Az előadásaim általában arról szólnak, hogy mi történik a kisebbségekkel, mi történik azokkal, akiket valamilyen igazságtalan módon megbélyegeznek, negatívan diszkriminálnak. Nagyon erősen, határozottan bontom ki és hangsúlyozom ezeket a konfliktusokat, mert abban bízom, ha megmutatom őket, akkor beszélnek róluk az emberek. Hiszek abban, hogy a normálisan gondolkodó többség semmiféle szélsőséges nézettel, párttal nem azonosul. Egy jó művész egész munkásságának a kirekesztő szélsőségek ellen kell szólnia. Az előadásaim világos, sőt provokatív állásfoglalások. Egyébként Szikora János produkciójában is csupa olyan művész vesz részt, aki vállaltan liberális. A politikát én is figyelem, sokszor őrjöngök, sikítok, és azt mondom: el kell innen menni! De nem megyek el, hanem teszem a dolgom.

- Mitől válik majd állásfoglalássá a Szentivánéji álom?

- Attól, hogy a tündérek kicsodák.

- Megfejthető lesz?

- Nem kell majd megfejteni, abszolút egyértelmű lesz. Csak nem akarom előre elárulni. Kerestem és találtam egy olyan közeget, ahol a misztikum és a varázslás -- éppúgy, mint a tündérvilágban -- a hétköznapok része.

- Heteken át Szegeden dolgozik, mi lesz a reggeli tévészerepléseivel?

- Roppant korrekt a viszonyom az RTL Klubbal, mert olyan szerződést kötöttem, amely lehetővé teszi, hogy akkor tévézzek, amikor a színházi elfoglaltságaim megengedik. Most, hogy folyamatosan Szegeden próbálok, hétfőnként, a színházi szabadnapokon vezetem a Reggelit.


- Mostanában milyen arányban játszik és rendez?


- Már évekkel ezelőtt átbillent a  mérleg a rendezés oldalára.


- Akkor ebből a szempontból is jókor jött a Lucifer.

- Abszolút, hiszen a következő három-négy évre egyelőre nem kaptam más szerepajánlatot. Biztosan eljön majd az az időszak is, amikor újra többet játszom, de így sem lehetek elégedetlen, hiszen márciustól a Tragédiával együtt összesen négy párhuzamosan futó előadásban fogok játszani. Ez most épp elég, mert sokféle más munkám is van, tulajdonképpen 2004-ig be van táblázva az életem, hiszen a rendezésekre már évekkel korábban megkapom a felkérést. Színészként nagyon fontos számomra, hogy azért hívjanak, mert kifejezetten én kellek.

- Jól döntött, amikor két éve a vígszínházi tagság helyett a szabadúszást választotta?


- Semmi rosszat nem tudok mondani a Vígről, egyszerűen úgy éreztem, elfáradt ott számomra a közeg, ezért el kell jönnöm. Tovább kellett lépnem, ki kellett próbálnom, hogyan működök máshol. Az elmúlt két évben olyan helyeken játszottam, ahol soha nem fordultam volna meg, olyan emberekkel dolgozhattam, akikkel valószínűleg soha nem találkoztam volna másképp. Rendezőként sem ért volna annyi kihívás, ha maradok.


- Hogy fogadták most szegedi kollégái?

- Fenntartásokkal. Amikor belépek egy színházba, a tekintetekből pontosan tudom, hogy néhányan azt gondolják: jött egy nagypofájú, nagyképű alak, aki rendezkedik majd és játssza az agyát. Szerencsére ez az állapot itt is legfeljebb egy-két napig tarthatott, mert a munkával mindenkit meg lehet győzni.

Hirdetés



Ajánló

Juronics Tamás
László Zsolt
Heller Ágnes
Kerek Ferenc
Bernáth Árpád
Alföldi Róbert
Pataki Ferenc
Szathmáry Gyöngyi
Szecsődi Ferenc
Szörényi László
Zsótér Sándor
Marton Éva
Schiff András
Nádas Péter
Fried István
Frank József
Lengyel András
Somfai László
Temesi Mária
Fritz Mihály
Sejben Lajos
:: Hollósi Zsolt 2006-2019 - e-mail : hollosizs@gmail.com / info@hollosizsolt.hu
www.hollosizsolt.hu