Horváth Péter az Éjjeli menedékhelyről, a Szabó családról
A Mumust rendezte itt két éve Horváth Péter, akinek a társulat tagjai a premier után egy tájolót adtak ajándékba hogy biztosan visszataláljon Szegedre. A színészből lett sikeres író most Gorkij Éjjeli menedékhelyét állítja színpadra. Bemutató: jövő pénteken a nagyszínházban. Édesapja, Horváth Jenő az ötvenes évek közepén a Szegedi Nemzeti Színház főrendezője volt. Emlékszik azokra az évekre? Hamarabb tanultam meg rexszezni, mint járni. Fölraktak a székre, kezembe adták a dákót, és a kiváló rexművészeket is megvertem. A színház emeleti társalgójának folyosóján üstdobok voltak, amiket mindig áthangoltam, pedig tudtam, hogy nem szabad hozzájuk nyúlni. Rubányi Vili bácsi kínai karmesterpálcájával vezényeltem a Don Giovanni nyitányát. Bent ültem a próbákon, minden operát és operettet betéve tudtam. Ezekből az élményekből is felelevenítettem néhányat, amikor Koltai Róbert filmjének, a Világszámnak a forgatókönyvét írtam. Mit tart ma érdekesnek az Éjjeli menedékhelyben? Számomra az igazán jó irodalom mindig az istenről szól. Arról, hogy meg lehet-e találni. Vigyáz-e ránk valaki, vagy nem? Vigyázunk-e mi másokra vagy nem? Az Éjjeli menedékhely társadalmi mondandója ma teljesen érdektelen. Minden város, falu teli van hasonló emberekkel. Kis szerencsétlenséggel három hónap alatt bármelyikünkből egy menedékhely lakója lehet. Ez mindennapos eset. Nem működik ma már semmiféle szolidaritás. Apámnak nagy mondata volt még a múlt rendszerben: A közösségi társadalom megszűntette a közösségi érzést. Gorkij szerint az életképeiből megismert helyzeteket belülről, az emberek saját erejére, szolidaritására támaszkodva nem lehet megváltoztatni. Valaha hittünk benne, hogy társadalmi összefogással, okos törvényekkel lehet ezeken a dolgokon változtatni, és a földönfutók, az önhibájukból vagy önhibájukon kívül rossz helyzetbe kerültek, ha segítő kezet nyújtanak nekik, rendbe tudják hozni az életüket. Ma már régen tudjuk: ez nem így van. A lecsúszottak 75-80 százaléka bizonyos értelemben megtalálja a kielégülését. Áldozattani és szociológiai ismeretek birtokában ki lehet jelenteni: nem igaz, hogy minden hajléktalan szenved. Hiszen sokan ki tudnának lépni ebből a helyzetből, mégsem teszik. Pontosan úgy működik ez, mint a kórházban. Vannak saját tapasztalatai? Nemrégiben hat hetet töltöttem ez az egyikben, mert a gerincemet meg kellett operálni. Az ötödik naptól kezdve megszűnt a világ, és a székelésről, a vizelésről, az evésről és a fájdalom lehetőleges kiküszöböléséről szólt minden. Ha egy viszonylag jól táplált, mentálisan ép ahogy írták a felvételi lapomra és gondolkodni szerető ember egy héten belül eljut ebbe az állapotba, akkor nincs abban semmi rendkívüli, ha egy társadalomból kikerült ember is megtalálja a helyét az utcán. Kertész Imre azt mondja, beszéljünk a koncentrációs táborok boldogságáról is. Gorkij is valami hasonlót mond a lecsúszottakról, akikben megszűnik az igény a kilábalásra. Erről szólnak most a próbák? Számomra a színház nem előadáscentrikus munka. Természetesen igyekszünk, hogy nagyon jó premier legyen. De nem ez a fő cél. Ez egy hét-nyolc hetes intenzív együttlét Gorkij kapcsán, egy érzéki történet, nem szellemi kaland. Borovics Tamás néhány hónapos kislányának napi hogyléte legalább olyan fontos ebben, mint Luka nagymonológjának hangsúlyozása. A színészek az előző munkánk után tájolót adtak ajándékba, hogy visszataláljak a társulathoz a szeretetüket ennek a mentalitásnak is köszönhetem. Anélkül, hogy meg akarnék bántani bárkit: a csúcshoz képest a béka segge alatt vagyunk mindannyian. Mondjuk a New York-i Metropolitanhoz képest, ahol pénz, paripa, fegyver, százezer tehetség áll rendelkezésre. Nem lehetek olyan tökkelütött, hogy kijelentem: megcsináljuk az évszázad előadását. Jó esetben létrehozzuk azt a produkciót, amit segít a pillanat megcsinálni, és ami rólunk, Gorkijról és a közönségről egyszerre szól. Ezt várják a nézők? Az édes, drága közönségnek fogalma sincs, hogy mit vár. Nagyon helyesen azt várja, hogy felvegye a legszebb ruháját, nyakkendőjét, kikeményített melltartóját és bevonuljon a színházba, vagy épp ellenkezőleg: pukkassza a kikeményített melltartósokat, farmernadrágban jöjjön el és időnként még böffentsen is egyet. Miért néznek meg egy színházi előadást az emberek? Én arra az egyszerű válaszra jutottam: mert elkezdődik. Semmiféle okuk nincs színházat nézni. Mondanak persze mindenfélét. Valójában az emberek fejének 90 százalékában a televízió ótvaros ökörségei vannak. De ez nem a televízió hibája, hanem ezé a koré. Kliséink vannak, amikről azt gondoljuk, hogy a saját gondolataink. Ha ki tudom nyitni a néző szívét, és megszüntetem az elvárásait, akkor talán jól fog a színházban ücsörögni. Nem akarom tanítani, megváltozatni a nézőt, egyszerűen azt szeretném, hogy jó legyen neki eltölteni velünk Gorkij kapcsán két óra tíz percet. Randevúra is úgy megyünk, hogy nem tudjuk, mi történik majd ott. A színház is egy randevú, amire nyitottan kell eljönni. Miközben sorra írja a díjnyertes drámákat, a Szabó családnak is az egyik forgatókönyvírója... Három évvel ezelőtt anyagi okok miatt vállaltam el a Szabó családot, és először úgy gondoltam, nagy szégyent vettem a nyakamba. Ma már egyáltalán nem így gondolom. Ma is van néhány százezer ember, aki rendszeresen hallgatja ezt a közel fél évszázada, konszolidációs okok miatt elindított sorozatot. Az ország annak idején boldogan hallgatta a zseniális Szabó nénit, mert pontosan irányított bátorságok voltak a sorozatban. Ma is így van. Hogy elhangozhassanak a Szabó családban bizonyos szavak például cigány, zsidó , ahhoz előbb három pecsét kellene. Ha mégis átmennének a szűrön, akkor a háromszázezerből tucatnyi felháborodott néző hihetetlen leveleket írna, amiket lobogtatva jönnének a különböző párti képviselők tiltakozni. Ugyanakkor azok az epizódok, amiket én írok, teli vannak emberi igazsággal, lírával, humorral, jó szerepekkel, tréfákkal és hasznos információkkal. A kortárs irodalom kihátrál a mindennapi életből. Annak idején, ha elolvasott az ember egy Mikszáth- vagy egy Móricz-novellát, akkor sok mindent megtudhatott belőle. Hogyan kell viselkedni a fogorvosnál? Hogy kell szólítani a pénzügyminisztert? Az ügyes-bajos dolgok intézéséhez is mintát adott. A kortárs prózát olvasva ilyesmit nem kapunk. Az igényesebb sorozatok alkalmasak arra, hogy hétköznapi ügyekben mintát kapjunk belőlük. A Dallast szerettem, mert megmutatta, hogyan képesek ellenérdekű felek egymással tárgyalni. Kelet-Európában a főnökök az asztalt csapkodják, üvöltöznek, nincs kommunikációs kultúrájuk. A színház régen elszakadt az ilyen mintaadástól, mert esztétikai értékek mentén működik, a kezdetektől az istenhez való közvetítés találkahelye. Szakrális esemény, megajándékoz valami transzcendenssel. Remélem, a mi előadásunk is ilyen lesz majd. Hollósi Zsolt
