Ön a(z) 577387. látogatónk,  és 46. a mai napon
   Rovataink: Képzőművészet >> Kass János >>
  Kezdőlap   
  Kereső   
  Kapcsolat   
   Képzőművészet
   Zene
   Irodalom
   Film
   Tudomány
   Színház
   Opera
   Tánc
   Jó helyek...
   In memoriam...
   A kötetről
   Építészet
   Kass János
   Pataki Ferenc
   Novák András
   Zombori László
   Mednyánszky Szegeden
   Kopasz Márta
   Dér István-album
   15 éves a SZÖG-ART
   Szűcs Édua
   Kortárs Szeged a REÖK-ben

www.idokep.hu




Baska


Dubrovnik


Rab
/ Instagram

„Szeged számomra 
az elveszett Paradicsom”
Beszélgetés Kass János grafikusművésszel
(1997. december)

Mindannyian hasonlók vagyunk. 
Ha zártak ki is nyithatók.
Ha nyitottak bezárhatók.
Ha vérzők behegedhetők.
Ha épek fölsebezhetők.
Ha rabok fölszabadíthatók.
Ha szabadok megkötözhetők.
Ha fényesek elhomályosíthatók.
Ha sötétek is megvilágosíthatók.
(Somlyó György: Kis ballada a fejekről - Kass János kiállítása elé) 

 Kass János grafikusművész, Szeged város díszpolgára Karácsony másnapján ünnepli 70. születésnapját. Az európai rangú képzőművész ezernyi szállal kötődik a városhoz. 1897-ben nagyapja építtette, majd üzemeltette a legendássá vált Tisza-parti Kass Szállót, amely nem csupán egy idegenforgalmi, vendéglátóipari egység volt, hanem a régió szellemi, művészeti életének meghatározó centruma. Kass Jánost a világgazdasági válság kisgyermekként szakította el Szegedtől, ahová csak évtizedekkel később talált vissza. Bár ma is Budán van otthona, 1985-ben önálló galériája nyílt a szegedi Vár utcában, ahol tudományos alapossággal dolgozzák fel tevékenységét. Művészete azonban nem csupán helyi értékű, Cambridge-ben, a Fitzwilliam Múzeumban - ahol külön kabinetben mutatják Dürer és Rembrandt képeit - nyolcvan lapját állították ki. A Shakespeare-drámák ihletésére készült teljes grafikai sorozata a Stratfordi Királyi Shakespeare Társulat Múzeumában tekinthető meg. Láthatók munkái Bathban, Svájcban és különböző magánygyűjteményekben szerte a világon. Bélyegei a Földgolyó minden tájára elvitték művészetét, ahogyan barátja, Juhász Ferenc fogalmazott: ez az ő világ-madárvonulása. Virtuóz technika, áradó fantázia jellemzi munkáit, s amiért oly sokan zárták szívükbe: egy polihisztor humanizmusa sugárzik valamennyiből. 

 Önéletrajzi írásában roppant plasztikusan ír gyermekkoráról, az aranykornak nevezett első szegedi évekről, Móra kék szeméről, Móricz csutak bajuszáról, a mindig feketében járó Juhász Gyuláról. Kisgyermekként szakadt el szülővárostól, s csak hosszú évtizedekkel később talált újra vissza...

A diktatúra idején - mint "burzsoá ivadék" - sokáig persona non grata voltam Szegeden. Amikor az ötvenes években egyszer Hódmezővásárhelyre mentünk, és a vonat csak reggel indult tovább Szegedről, a szállodában akartuk tölteni az éjszakát. Alighogy ledobtam magamról a kabátom, már kopogtattak is az ajtón. A személyi igazolványunkat ugyanis le kellett adnunk, én pedig rajta voltam a feketelistán. Azt hiszem, nem tudok erre a kérdésre jól válaszolni. Mindig vonzást éreztem Szeged iránt, talán mert a gyermekkori élményeim olyan elementárisak voltak. Móricz Zsigmond és Móra Ferenc szinte naponta megfordult nálunk. Emlékszem, nyaranta gyakran kimentünk Újszegedre, ami olyan volt akkoriban, mint a Hyde Park. Emlékszem a magunkkal vitt kenyér és szőlő ízére, amit a ligetben eszegettünk meg. A Tiszának olyan eredendő ereje van - épp Gregor Jóskával beszélgettünk erről nemrégiben -, ami egy életre ideköti az embert. Mindig úgy éreztem, Szeged számomra az elveszett Paradicsom. Gyermekkoromban menekülésszerűen kellett távoznunk. Kint játszottam a Stefánián, emlékszem épp az egyik padon ültem, amikor jött a portás, és közölte: a gyerekek délután kettőkor indulnak anyukával a nagyszülőkhöz Budapestre. Nagy muraközi lovak vontatta nehéz társzekerekre rakodták fel a képeket, a szőnyegeket, a csillárokat, s mindent, amit mozdítani lehetett. Anyám családja - akkor még tartott a világgazdasági válság - három bérházat adott el Pesten, hogy a szállóra felvett jelzálogkölcsönt apámék kifizessék. Csak évtizedekkel később Bátyai Jenőtől tudtam meg, hogy pontosan mi történt: amikor a pesti bank átutalta a pénzt a szegedi bank folyószámlájára, és az itteniek meggyőződtek róla, hogy megérkezett hozzájuk a pénz, azonnal bejelentették. Minden jól meg volt szervezve, bizonyos körök meg akarták kaparintani a Kass Szállót. Az épület igazi tulajdonos nélkül azóta is vergődik, züllik, sajnos ide jutott, ahol most van. Azóta valójában senki sem tett bele, mindig csak kirabolták. Kívülről ugyan Patyomkin-módon be van mázolva, de koncepció nélkül építettek rá, és csak szórták a pénzt. Úgy tűnik, arra nem gondoltak, hogy egy száz szobás szállodát üzemeltetni is kellene.

 

Az épület júniusban, az Országos Színházi Találkozó idején újra megtelt élettel, előadásokat is tartottak benne, kávéházként is üzemelt, rövid időre egy kicsit nemcsak fesztivál, hanem a város társasági életének központjává, igazi találkozóhellyé vált... 

Jellemző, hogy én szereztem róla tudomást utoljára. Boldogan láttam, hogy megtelt élettel, mert ez is azt bizonyította, a városnak, az igényes szegedi polgároknak szükségük van egy ilyen találkozóhelyre. Jól emlékszem, gyerekkoromban körfotelek voltak a szálló földszintjén. Az egyikben Móricz is sokszor ült, s mindig rengetegen vették körül. Pezsgő, élénk társadalmi, irodalmi élet jellemezte akkoriban Szegedet.

 Miután kisgyermekként elszakadt Szegedtől, mennyire ápolták a családi tradíciókat? Mennyire volt fontos, hogy egykor nagyapja a város egyik leggazdagabb polgáraként sokak számára követendő példa volt itt, a Tisza-partján?

 Erről nagyon nehéz beszélnem. A családom a világgazdasági depresszió után teljesen szétesett, anyám súlyos beteg, skizofréniás lett. Mi lettünk a szegény rokonok. Tulajdonképpen anya és igazi család nélkül nőttem fel. Azután jött a háború, amely családunk különböző ágait, de talán szinte az egész a polgári középosztályt tönkretette. Volt, aki főbelőtte magát Ausztriában, volt, aki elmenekült. Lili unokahúgom - aki egyetemista korában Baróti Dezsővel, Radnótival, Budayval volt barátságban - szabadabb élet reményében elment Szegedről. Először egy grófi családnál, Mádon volt nevelőnő, s hogy szembeforduljon a szüleivel, férjhez ment az ottani patikushoz. 1951-ben a sárospataki művésztelepen dolgoztam, onnét átkerekeztem hozzájuk Mádra. Négy klottgatyás, igazi falusi parasztgyerekkel fogadott. Hosszú évek után akkor találkoztunk először. Elképesztő szegénységben éltek, mert a férje meghalt, és a háború végén az oroszok ledarálták az egész környéket, az összes pincét feltörték, mindent kifosztottak. Ott állt totális proletár sorban egy abszolút európai színvonalon oktató, művelt asszony. 1848-ban Kossuth 20 ezer férfit tudott megnyerni Szegeden a szabadságharc ügyének. A millennium táján egy olyan polgárcsalád, mint a mienk, európai műveltséget és kitekintést igyekezett adni a gyermekeinek. Nagyapám a három gyerekét Svájcban franciára és németre taníttatta, apámat pedig Oxfordba küldte. Nemrégiben jártam Párizsban a Ritz-családnál, amely egy svájci szállodásdinasztia. A Ritz Hotel ugyanúgy 100 éves az idén, mint a szegedi Kass. Náluk minden, a kilincsek, a függönytartók, az egész stílus ugyanaz maradt, mint ami akkor volt. Ezzel szemben nézzük meg a szegedi Kass Szállót! Tipikus példája annak, hogy hogyan néz ki a magyar polgárság: kirabolva, kifosztva, kívülről ugyan bemázolva, de belül kong az ürességtől. Visszatérve a kérdésére, miután elkerültem Szegedről, apámat nem láttam, ő máshol élt. A nagyszüleim és anyám 1945-re meghaltak. 1941-től, 14 éves koromtól már egy gyárban gipszet öntöttem, keramikusként dolgoztam. A húgaimat is én segítettem. Kovács Margitnak, Gádor Istvánnak dolgoztam, korongoltam. Olyan természetesnek tűnt akkoriban minden, nem szegény munkásszülők gyermekeként nőttem fel, hanem szinte teljesen önállóan. A családi hagyományok inkább ösztönösen jöttek fel, hiszen olyan mélyen éltek bennem, mint egy költöző madárban az, hogy hogyan kell visszamennie Afrikába.
 Nem szokott vele előhozakodni, de egyik barátjától hallottam, hogy a háború végén forró fejű fiatalként is pontosan tudta, hogy mit kell tennie... 

A háború utolsó szakaszában a gyenge szellemi ellenállás egyik magjává az Eötvös Kollégium vált, amelynek egyik vezetője Keresztury Dezső lett, aki korábban a Berlini Magyar Akadémia igazgatója volt. Létezett magyar katonai ellenállás is, Pálffy György és Odescalchi irányításával. 1944-ben már nem a Werbőczy gimnáziumba jártam - négy osztály után átmentem az iparművészeti iskolába, és keramikusként már dolgoznom kellett -, de a kapcsolat megmaradt. Az Eötvös kollégista Klaniczay Tiboron - a későbbi kiváló irodalomtörténészen - keresztül szóltak nekem, hogy rajzolóként tudnék-e különböző papírokat, pecséteket készíteni. Megpróbáltam segíteni, hiszen nyomdákkal is volt kapcsolatom. Amikor 1944. március 19-én bejöttek a németek, már szoros kapcsolatban voltam az Eötvös Kollégiummal. A nyár folyamán embereket kellett mentenünk, sokféle dolgunk akadt, ezek nem igazán hősi történetek. Amikor október 15-én üzentek, hogy itt az idő, barátaimmal, Márkus Miklós mérnökkel és Stoll Béla irodalomtörténésszel mentünk a lebombázott Üllői útra. A Collegium Medicum nevű épületben laktak a medikusok - épp idén novemberben avattunk ott egy emléktáblát, amit én csináltam -, az volt a gyülekezőhelyünk. Akkor már egyre jobban süllyedt a hajó, nem voltak eseménytelenek azok a napok, a patkányok már menekültek. Sok erdélyi zsidót, félzsidót, sváb gyereket - akiket erőszakkal vitt el az SS - bújtattunk. Szervezetünk legaktívabb magja az egyik laktanyából egy teherautónyi katonaruhát, fegyvert szerzett. Mi vittük a hamis papírokat.  A németek és a nyilasok karácsony előtt felfedezték ezeket a szálakat - biztosan köptek is néhányan -, ezért alaposabban ellenőrizték az útvonalakat. Székely Tamásnak kellett jelentkeznie a nevünkben a német parancsnokságon. Határozott fellépéssel, kitűnő, hochdeutsch németséggel tárgyalt a németekkel, akik teljesen meg voltak lepve. December 21-ére, Sztálin születésnapjára vártuk az orosz támadást. Nagy csapatmozgás volt, éjfél körül megindult a föld, minden égett a katyusáktól. Nekünk a német és az orosz vonal között árkot kellett ásnunk. Amikor hajnalban csöndesedett a támadás, elindultunk hazafelé, de előtte a mieink átküldtek az oroszokhoz hét fiatalembert tárgyalni. Sajnos ők hiába bizonygatták, hogy van a fővárosban egy egyetemista alakulat, az oroszok nem vették komolyan őket. Közben Rákoshegyen még működött a nyilas pártközpont  - amelyből később a kommunista pártközpont lett -, tudtuk, hogy fegyvereket is tárolnak ott. Göncz Árpád vezényletével - aki már korábban felderítette az épületet - óvatosan lecsaptunk a nyilasokra. Az akció jól sikerült, sötétedés után harc nélkül sikerült lefegyvereznünk a nyilasokat, akik rögtön megadták magukat. Azonban elkövettünk egy súlyos hibát: nem vágtuk el a telefonvonalakat. Másnap reggel már jött a tábori csendőr- és SS-különítmény. Amikor elkezdődött a lövöldözés, a kerítés mögött lapultunk, Göncz Árpádnak mellettem lőtték át a combját. A nyilasok közül és a mieink közül is sokan megsérültek, nagy fegyverropogás volt, kézigránátok is robbantak. Akkor már a Rákoshegyi úton jöttek az oroszok, mi is visszavonultunk. Ezekben a napokban tüdőgyulladást kaptam, és a sebesült Göncz Árpáddal egy ideig egymás mellett feküdtünk. Bertha Bulcsú kiadott egy riportkötetet, amelyben ezeket a történeteket részletesen leírja.
Albumait lapozgatva, kiállításait figyelve rögtön feltűnik rendkívül szoros kapcsolata az irodalommal. Honnan ered ez az érdeklődés?
Ez is Szegedről! Jól emlékszem a mennyezetig zsúfolt polcokra Móra Ferenc dolgozószobájában, az örökké égő szivarára, bricseszére. Elvitt magával, megmutatta az általa feltárt avar temetőt. Móricz Zsigmond mindig tréfálkozott, én pedig féltem csutak bajuszától. Hatalmas óralánca vonzott, mint kis egeret a sajt. Amikor csapdájába estem, nagyokat kacagott. Később, amikor már Budán, a Logodi utcában laktunk, ugyanott lakott Kosztolányi Dezső, a közeli Ostrom utcában Márai, az Attila úton pedig Babits. Az elemi iskolában Móra Ferenc unokaöccse tanított, a Werbőczy gimnáziumban pedig Kosztolányi Gusztáv, a költő rokona vett kezelésbe. Mentorom volt, rajztanárom, őtőle kaptam a legtöbbet. Nyitogatta a koponyámat, töltötte bele a tudnivalót. Szivacsként szívtam fel mindent, verset, prózát, Dürert, Leonardót, irodalmat. Ő adta kezembe Áprilyt, Illyést, a Puszták népe kötetét. Lócival, Szabó Lőrinc fiával együtt jártam gimnáziumba. A Logodi utca 48-as számú házunkban volt Mesterházy Lajosék lakása is.

 

 A két különlegesen igényes műfaj, a könyvillusztráció és a bélyeg európai rangú mesterének tartja a kritika. A Brüsszeli Világkiállításon, Moszkvában, Brnóban, Torontóban, Pozsonyban és Sao Paulóban nyert könyvillusztrációival díjakat, Lipcsében kétszer is - 1966-ban és 1977-ben - megkapta A világ legszebb könyve díjat. A nyolcvanas évek végén Az orvostudomány úttörői című bélyegsorozatával elnyerte a 38. Párizsi Aszi Szalon Európai Filatéliai Művészeti Nagydíját, a Szocfilex-blokkja pedig Asiagóban, a világ legszebb bélyegeinek versenyében kapott nagydíjat. Hosszan sorolhatnám tovább a sikereket. Sokan úgy tartják, az Internet, az e-mail, a multimédia korában a könyvekre és a postabélyegekre szomorú sors vár. Mit gondol a jövőjükről?

 A Gutenberg-galaxist el akarják temetni, de nem fog sikerülni. 1973-ban, a magyar könyvnyomtatás ötszázadik évfordulóján kértek fel először bélyegtervezésre. Ez indította el kapcsolatomat a postával. Bélyeget tervezni izgalmas feladat, mert ez az a műfaj, amivel naponta kapcsolatba kerülnek az emberek. Engem is sokan keresnek meg levélben, és a legnagyobb öröm a saját bélyegemmel ellátott borítékban elküldeni a választ. A Magyar Posta Rt. új vezetésével most épp egy olyan programon dolgozunk, amely visszaadja a magyar bélyeg rangját. A rendszerváltás óta magyar könyvet nem illusztráltam. Amikor Faludy Györggyel Jugoszláviában jártam, találkoztam Papp József költővel. Pomogáts Béla kérésére Papp Jóska 70. születésnapjára én csinálok a verseskötetéhez rajzokat. Örömmel vállalkoztam erre a feladatra, az Újvidéki Fórum Kiadó jelenteti majd meg. Az én kötetem utolsó oldalára pedig az ő verseit teszem, mert azokat az értékeket - az erkölcsöt, tisztességet, a nyelv tisztaságát -, amelyek a végvárakban, Szlovákiában, a Csallóközben, Erdélyben és a Vajdaságban jobban megmaradtak, magam is nagyon fontosnak tartom.

Tanítványaival a szegedi galériában

 A Kass Szálló hasznosításával kapcsolatban korábban sokszor nyilatkozott, változott erről az elképzelése az elmúlt években?
Már a pártállami időkben, miután elfogadottá váltam Szegeden, hangoztattam azt az elképzelésemet - és ez az újságokban is megjelent -, hogy a Tisza-parton szabadidőközpontot kellene kialakítani. Ez egy gyönyörű város, Lechner száz évvel ezelőtt úgy alkotta meg, hogy csak hozzátenni lehet. Példának említeném a Reök-házat, amit Koczor Gyuri fantasztikusan megcsinált. A polgármester egyszer úgy fogalmazott: a Kass Szálló, a színház és múzeum határolta terület Szeged Bermuda-háromszöge. Úgy látom, lassan kezd megszépülni ez a Tisza-parti szakasz is. Én ugyan nem vagyok olyan romantikus, hogy Erzsébet királynő szobrát üdvözöljem, de szívesebben látom, mint korábban a hadonászó halaskofát. Ennek a városnak szükség lenne egy olyan helyre, ahol le lehet ülni, az emberek megpihenhetnek, beszélgetni tudnak. Sétáltam az alsóvárosi templom körül, ott ültek a kismamák babakocsival. A Kass Szálló épületéből talán nem is hotelt kellene csinálni, még akkor sem, ha száz szobát alakítottak ki, értelmetlenül szórva rá a pénzt. Száz szobához száz fürdőszoba is kell, ami már önmagában legalább egymilliárd forint. Inkább a koncertterembe kellene életet lehelni. Bartók huszonnégy hangversenyt adott ott, mert csodálatos az akusztikája. Bálok, szalagavatók, esküvők, kamarakoncertek kaphatnának helyet benne. Egy jó étterem, elől cukrászda lehetne benne. De közepes árkategóriájú, nem a high society-nek! A hátsó traktust pedig el kellene adni üzleteknek, irodáknak.

Juhász Ferenc Tiszatáj-díjának átadásán

 1985-ben nyílt meg a Vár utcában a Kass Galéria, amely az elmúlt tizenkét évben sok rangos tárlatnak adott otthont. Elégedett azzal a szereppel, amit a város művészeti életében játszik?
 Az ember sohasem lehet elégedett, de akit tudtam, elhoztam. Faludyt, Határ Győzőt, John Halast, Juhász Ferencet. Nagy öröm számomra, hogy létezik, ma is működik. A polgármester úgy fogalmazott: egy ékkő a város szívében. Nagyon kevesen engedhetik meg maguknak ma ezt a luxust. A szegedi adófizetők pénzéből jött létre, minimális költséggel, csupán a falakat meszeltettük le, padlószőnyeget tettünk le, lámpákat szereltünk fel. Örömmel olvastam a Tiszatájban, hogy Kopasz Mártát boldoggá tette, hogy a galériámban állított ki. Számomra is öröm, ha helyet tudok biztosítani ilyen tárlatok számára. Nagyon megválogatom, kit hívok meg oda. A zsilipeket nem akarom felhúzni.  Most, a 70. születésnapomra készülve egy nagy kiállítást rendezünk. Úgy látom, ma a pénzvilág felé kell fordulnunk, a mai Fuggerek, Rothschildok, Weiss Manférdok és Hatvany bárók felé. Nekünk is segítenünk kell abban, hogy a gazdasági élet meghatározó személyiségei mihamarabb mecénássá váljanak. A december elején nyíló szegedi kiállításom címe: Az aranytojást tojó tyúk. Nagy Ádámmal, a szegedi múzeum nemzetközi hírű, nagyszerű pénzszakértőjével közösen csináljuk. Megkerestük a tizenhét szegedi bankot, és tizenhét oltárt készítünk, ahol Mammon és az aranybika előtt áldozhat a szegedi nép.
Hollósi Zsolt (Tiszatáj, 1997. december)

                                    ***
 

Hetvenöt éves Kass János Kossuth-díjas grafikusművész

Szeged Magyarország Firenzéje lehetne

 
2002. december 24.


Karácsony másnapján ünnepli 75. születésnapját Kass János. Grafikusművész, keramikus, szobrász, könyvművész, fotográfus, költő és prózaíró. Reneszánsz polihisztor, mint Michelangelo. Örökifjú világpolgár. Fehérek közt európai.

 

"Árvák maradtunk, János" - ezzel zárja születésnapi köszöntő versét régi barátja, Juhász Ferenc. Ön is így érzi?


 Más a költészet és más a valóság, de a magunkra maradás tény. Nem csak a korunk miatt. Mindazok elmentek, Nagy László, Zelk Zoltán, Illyés Gyula és a többiek, akik meghatározó gondolkodók voltak a mi generációnk számára. Szegeden mégsem érzem árvának magam, mint ahogyan a világban sem, hiszen mindenütt sok barátom van.


 A Vár utcai Kass Galériában, ahol könyvillusztrációiból Szekeres Ferenc és Magyar András most jubileumi tárlatot rendezett, a hetvenedik születésnapján rendhagyó módon ünnepelt: tizennégy szegedi bankot hívott meg kiállítani.


 A Kárász utcát jelképezték, amit akkoriban elfoglaltak a bankok. Szerettünk volna valami izgalmasat csinálni, de a pénzintézetektől csupán lélektelen prospektusokat kaptunk. Az a tárlat is bizonyította: unalmas és érdektelen a pénzcsinálásra feltenni az életünket. Valamelyik este sétáltam a Kárász utcán, és meglepetéssel láttam, hogy a Rossmann illatszeráruház nemrégiben átvette az egyik bank helyét. Őrzök egy 1997 elejéről származó cikket, amiben a Postabank akkori vezérigazgatója úgy nyilatkozott: a kelet-közép-európai régió legfejlettebb bankhálózata az övé. Másnap Szegedre indulva láttam, hogy Pesten hatalmas sor kígyózik a Postabank előtt. Itt tudtam csak meg, hogy csődhelyzet alakult ki. Sic transit gloria mundi. Nemrégiben megvettem a 100 leggazdagabb magyarról szóló kiadványt. Londonban annak idején találkoztam a sajtómágnás Maxwellel. Különös figura volt, egészen jól beszélt magyarul. Háromszázhatvanezer angol kisbefektető pénzét vitte el, koldusbotra juttatva ezzel őket. Csúnya véget ért: belelökték az óceánba a Kanári-szigeteknél. Gyűlölöm a bankrendszert! Banknak nevezve valóságos templomok épülnek. Pesten a leggyönyörűbb palotákat a bankárok építik a mi pénzünkből, amikor azonban bemegyek egy bankfiókba, nehezen állnak szóba velem. Huszonnégy órás körforgalom zajlik, a globális bankrendszerben éjjel-nappal morzsolják a pénzt. Egyszer már kipukkadt a léggömb. Megismétlődhet.


 Érted haragszom, nem ellened mentalitás jellemezte az elmúlt években, amikor gyakran ostorozta valamiért Szegedet. Milyennek látja ma a város lehetőségeit?


 Nagy jövője lehetne Szegednek, ha nem azon a pályán halad, amire sokáig rá akarták kényszeríteni. Münchausen báróként hajánál fogva kell kihúznia önmagát a bajból. Klebelsbergnek tíz év alatt sikerült felvirágoztatnia Szegedet. Ahogy a régi dakota közmondás mondja: Virágozzék minden virág! Hagyni kell a tehetséges embereket alkotni, kibontakozni. Sokszor mondják, hogy a fiatalok elhagyják Szegedet, mert nincs megtartó ereje. Újra el kell olvasni Temesi Feri Porát. Ha Szeged vállalja porlódiságát, akkor vállalja a napfényt és a Tiszát is. Horvát, szerb, szlovák, román és sokféle más nép keveredett a magyarral, azért olyan sok itt a tehetség. Szeged szépsége, építészeti adottságai és szellemi ereje révén Magyarország Firenzéje lehetne. Nagyszerű, hogy kivilágítják a dómot és a múzeumot. Így fénykapu fogadja a város látogatóit. Az más kérdés, hogy nem kellett volna ennyire keményen túlvilágítani. A színháznál csak néhány lámpa ég, ettől olyan otthonos, krúdys hangulata lesz. Jó arra sétálni. Ha a Kass Szállót csak két 500-as reflektorral egy kicsit megvilágítanák, akkor esténként az egész Stefániának más lenne a légköre. Koczor Gyuri kitalált egy olyan ácsolt szerkezetet a Tisza-parti rondellára, ami ellenállna a víz sodrásának, és megemelné az építményt a támfal szintjéig. Egy fahíd, egy szegedi Sóhajok-hídja vezetne a vízibástyához, így a színháztól a rakpart forgalma fölött át lehetne sétálni a Tisza fölé. Így a víz felöl lehetne látni a várost. A fiatalok ott randevúzhatnának. Nem kerülne sokba, mégis érdekes színfolttal gazdagodna vele a város. Szeged óriási kincse a Tisza, jobban kellene rá építeni. A Maty-ér is hatalmas vonzerőt jelent. Nem a már lejáratódott futballt kellene csak támogatni, hanem az egészséges életmódot népszerűsítő többi sportot is. Nemrégiben jelent meg egy nagyszerű kiadvány, amiből kiderül, milyen csodálatos tájélményekben lehet része annak, aki felfedezi a város környékét. Az Alföld nem az Alpok, de engem meditálásra késztet.


 A város egyik legszebb épülete lenne az egykori Kass Szálló, amit a nagyapja építtetett. Mindig szívén viselte a sorsát.


Sajnálom, hogy Szeged huszonöt éve tűri a pusztulását. Nem szívesen beszélek róla, mert elfogult vagyok vele. 1927 karácsonyán olyan hideg volt, hogy édesanyámat nem tudták bevinni a kórházba, így ott születtem meg. Abban a sarokszobában, ami most egy új garázsra néz. Garázs lifttel a préri közepén?


 Közismert a vonzalma a társművészetekhez. A magyar irodalom legjobbjai közül sokakat barátjának tekinthet, a mostani karácsonyra adta ki a Magvető Orbán Ottó verseit az ön által tervezett, remekbeszabott fekete-fehér kötetben. Kisgyermekként személyesen ismerhette Móricz Zsigmondot, akit Nobel-díjra is jelöltek. Hogyan fogadta Kertész Imre elismerését?


Örülök a Nobel-díjának. Kezdetben nevetős, boldog fotókat közöltek róla, amelyeken teli szájjal mosolyog. Legutóbb, a Magyar Narancs címlapján már sötét ingben egy komoly, megfontolt Nobel-díjas író nézett ránk. Beindult körülötte is a reklám, működésbe lépett a vizuális propaganda. A Sorstalanság nagyszerű könyv. Tizenhét éves kamaszként láttam, amint három nyilas kölyök háromszáz sárga csillagos embert terelt a Pesten a Dohány utca és a kiskörút sarkán. Osztálytársaim közül is többen eltűntek. Eleven élményeim vannak a vészkorszakról, mi is bújtattunk embereket, Székely Tamás barátunk édesapját kimentettük a gettóból. Egyetértek azzal, hogy máig nincs tisztázva a holokauszt Magyarországon, mert soha nem lehetett róla őszintén beszélni. A sors gesztusa a Sorstalanság nagy sikere. Kertészt - mint Babits írja a Jónás könyvében - szájába vette a cethal, megforgatta és kiköpte. Csak két évvel vagyok idősebb nála, bennünket is szájába vett az Isten és kiköpött. Ezért Kertész elégtétele az én elégtételem is.


A hatvanas évektől briliáns rajztudásáról árulkodó, elegáns vonalvezetésű, expresszív formavilágú grafikái hozzájárultak a könyvillusztráció fogalmának modern átértelmezéséhez, a szöveg mellett a rajz autonómmá válásához. Számos rangos nemzetközi elismerés, legutóbb az 1999-es frankfurti könyvművészeti kiállításon elnyert A legszebb könyv díja jelezte, hogy mindent tud erről a szakmáról. Mit gondol, merre halad a Gutenberg-galaxis?


 A rendszerváltás után azt hittük, hogy vége a könyvkiadásnak. Ma pedig több könyvet adnak ki és tízszer drágábban, mint egy évtizeddel ezelőtt. Mi még a 6 forintos Olcsó Könyvtár sorozatot olvastuk, és 4 forint volt az Új Írás. A Nobel-díj után kétszázezer példány fölött fogyott el a Sorstalanság. Ez is azt jelzi: nincs baj a Gutenberg-galaxissal. A könyv ma is a legszebb ajándék. Jó kézbe venni, szaga van, testhez szóló személyes élmény, nem lehet kikerülni. Nem lehet képernyőről temetni, csak a kézben tartott Bibliából. A gyermekek kezébe sem adhatunk rögtön számítógépet, először mesekönyveket kell nekik olvasnunk.

 

Kass János Miroslav Cipar szegedi kiállításán


Európa ismerőjeként mit vár az uniós csatlakozásunktól?


Már az Antall-kormány idején is azt reméltük, hogy az EU tagjai leszünk. Mint ahogyan azt is őszintén reméltük, hogy lesz egy független, demokratikus kormányunk, amelyik önfegyelemmel és aszkétikus kontrollal gazdálkodik majd nemcsak a pénzekkel, hanem az ország teremtő energiáival is. Ezzel szemben pazarlás kezdődött, harmad- és negyedrangú karrieristák foglalták el a pozíciókat. Az EU-ba készülve azt gondolom, nekünk itt és most nem Budapestre kell tekintenünk, hanem Szegeden kell megteremtenünk Európát. Szeged valaha Európa része volt, és hiszek benne, hogy a jövőben is európai centrumnak, világítótoronynak kell lennie. Ne várjunk csodákat, azokat már lefölözték az írek, a portugálok. Mi elaludtunk, mint a mormota, így most kilenc ország egyikeként léphetünk be, azaz kilenc felé osztódik az a támogatás is, amit a korábbi csatlakozások idején két-három ország kapott meg. Óriási dolog, hogy útlevél nélkül utazhatunk, csak épp pénz nélkül nem sokat érünk vele. Szkeptikus vagyok.


Mostanában min dolgozik?


 Rajzolnom kell a másodikosok, majd a harmadik és negyedik osztályosok olvasókönyvét, amit a szegedi Mozaik Kiadó jelentet meg. A képességeim legjavát kell mozgósítanom, hogy megoldjam ezt a nehéz feladatot. A tankönyv-illusztráció roppant felelősségteljes munka, nagyon igénybe vesz.  A legjobbat kell produkálnunk a kisdiákok számára, akik két-három évvel később már a Big Brothert nézik. Csak néhány évünk van arra, hogy Weöres Sándorral és a többiekkel nyújtsunk nekik valami mást.


Hol tölti a születésnapos karácsonyt?


Szigligeten a családdal. Dolgoztam egy számítástechnikai cégnek, és meg voltak elégedve a munkámmal, így egy komplett számítógépes konfigurációval szerelnek fel. Tizenhárom éves Marci unokámmal fogom összeállítani, ő a legnagyobb szakértő a családban. Ünnepek után szeretném elkezdeni a félbehagyott számítógépes Kékszakállú-filmemet.
Hollósi Zsolt (Délmagyarország, 2002. december 24.)

*

Névjegy 

KASS János
 grafikus, szobrász
 Született: Szeged, 1927. dec. 26.
 Családi adatok: Sz.: Kass János, Civin Mária. Nős, Hajnal Gabriella. Gy.: Eszter, 1959.
 Tanulmányok: Iparműv. Főisk., 1946-49, Képzőműv. Főisk., 1949-51, Grafikai és Könyvműv. Főisk., Lipcse, 1960-61.
 Életút: 1956-59 Derkovits-ösztöndíjas, 1967-81 az Iparműv. Főisk. grafikai tanszékén tanít, 1965-73 az Új Írás műv. szerk. 1973- postabélyegeket is tervez. Önálló kiállításai: Bp., Zágráb, Torino, Sydney, Párizs, London, Szeged. 1985- Szegeden a Kass Galériában láthatók főbb művei. Munkácsy Mihály-díj (1954, 1967), a brüsszeli világkiállítás ezüstérme (1958), a lipcsei könyvműv. kiállítás Világ Legszebb Könyve Díja (1966, 1977), érdemes művész (1977), kiváló művész (1986), Kossuth-díj (1999), a frankfurti könyvműv. díja (1999).
 Főbb művei: Kass-sorok szegedi levelesládákból (2003).
 Irod.: Kass János metszetei (1997), Ötven év képben és írásban (1997), Kass János (1999).


                       *** 

 Kass János Triptichonja

Exkluzív albummal köszöntik a 78 éves Mestert
   
 2005-12-24  

Egy míves, gyönyörű kötetnél aligha kaphat szebb születésnapi-karácsonyi ajándékot a könyvművészként is messze földön híres grafikus, Kass János, akit a szegedi Mozaik Kiadó köszönt a Triptichon című exkluzív albummal. 
 Karácsony második napján ünnepli 78. születésnapját Kass János Kossuth-díjas grafikusművész, Szeged díszpolgára. A magyar könyvkiadás elmúlt évtizedének egyik legsikeresebb vállalkozása, a Török Zoltán által vezetett, seregnyi rangos könyves díjjal kitüntetett szegedi Mozaik Kiadó háromszáz számozott példányban, díszdobozos kivitelben exkluzív albumot jelentetett meg Kass János -- Triptichon címmel. Az elsősorban gyűjtőknek szánt míves kötet a művész három nevezetes illusztráció-sorozatát tartalmazza.

Madách Imre Az ember tragédiája, Bartók Béla A kékszakállú herceg vára és Kodály Zoltán Psalmus Hungaricus című művéhez készült Kass-munkák sok elismerést szereztek már alkotójuknak, de ilyen szép kivitelben sohasem jelentek meg még együtt. Persze, ha egy kiadványt művészeti vezetőként az erdélyi könyvművészet és grafika nagymestere, a Munkácsy-díjas Deák Ferenc jegyez, akkor számíthatunk rá: valami rendkívülit kapunk. A gyulai Dürer Nyomdában különleges minőségben elkészített közel százoldalas album méltó ajándék Kass Jánosnak. 

Hirdetés





Ajánló

Szegedi Nemzeti Színház
Tiszatáj
Szegedi Tudományegyetem
Szegedi Pinceszínház
Móra Ferenc Múzeum
Szegedi Szimfonikus Zenekar
Thealter International
Szeged város
Szegedi Szabadtéri Játékok
Szegedi Kortárs Balett
Somogyi-könyvtár
Szegedi Kisszínház
:: Hollósi Zsolt 2006 - e-mail : hollosizs@gmail.com
www.hollosizsolt.hu