Ön a(z) 868254. látogatónk,  és 139. a mai napon
   Rovataink: -nincs használatban- >> Liebmann Béla >>
  Kezdőlap   
  Kereső   
  KAPCSOLAT   
   Képzőművészet
   Zene
   Irodalom
   Film
   Tudomány
   Színház
   Opera
   Tánc
   Jó helyek...
   In memoriam...
   A kötetről
   Építészet
   Kritikák
   Liebmann Béla
   Fotó



(1929-2019)




(1933-2019)


(1899-1996)




(1935-2013)


(1916-2018)

(1930-2016)


(1928-2001)

(1910-2002)

(1924-2013)


(1911-2011)

  Instagram
Szeged első fotóriportere:
Liebmann Béla

Életének utolsó három hónapjában fényképekkel teli szegedi, Párizsi körúti otthonában többször is beszélgettem Liebmann Bélával, a magyar fotóriporterek doyenjével. 98. évében járt, abszolút szellemi frissességnek örvendett, a régi fotóit nézegetve újabb és újabb történetek jutottak eszébe. A beszéd kimerítette, ezért egyszerre mindig csak keveset mesélt. A halála előtti héten találkoztunk utoljára, utána még telefonon pontosított egy évszámot, majd hozzátette, hívjam vissza néhány nap múlva, van még egy érdekesség, amit el akar mondani. Nem hívtam. Gondoltam, úgy is hamarosan viszem majd neki az újságot az újabb megjelent interjúval. Arra nem számítottam, hogy a beszélgetések alapján készült összeállítást már nem láthatja.




Liebmann Béla, a fotóriporter


Délmagyarország, 1996 - Hollósi Zsolt


–  A szerencsének is köszönhető első képe után hogyan kezdődött fotóriporteri pályafutása?

– Optikus volt az eredeti szakmám, a Temesvár felett 1919 augusztusában felrobbant Zeppelinről megjelent első képem után kedvtelésből kezdtem fotózni. Amikor az 1920-as évek elején Budapestre kerültem, a Múzeum Kávéházban találkoztam Veér Györggyel, a neves újságíróval, aki épp fotóriportert keresett. Tetszettek neki a képeim, kérte, dolgozzak vele. Legfontosabb tanácsa az volt, hogy egyik lapnál se fogadjak el státust, nem érdemes lekötni magam. Szabadúszóként a Pesti Hírlapnak, a Színházi Életnek, a Tolnai Világlapjának és az Estnek készítettünk rendszeresen riportokat. Jó dolgom volt Budapesten, rövid idő alatt ismertté vált a nevem, az újságíró-igazolványok akkoriban még minden ajtót megnyitottak. 



Pipás Julis portréja 1924-ből



– Miért hagyta ott a fővárost?

– A bátyám a szegedi gyufagyár főkönyvelője volt, mindig győzködött, hogy a Délmagyarországnak nincs fotóriportere, jelentkezzek náluk. Örömmel fogadtak, jó fizetést ajánlottak, ráadásul továbbra is küldhettem fotókat a pesti lapoknak is. Akkoriban kevés fotó jelent meg a lapban, ezért egy optikai szaküzletben is munkát vállalhattam. A vezetője felkért, hogy szervezzek meg Makón egy fióküzletet, ezért két évre félretettem a fotóriporterkedést. Az újságokból ott is ismerték már a nevem, ráadásul megnyertem a helyi sakkbajnokságot, és ezzel bejáratos lettem az Espersit-házba, ahol híres irodalmi kör működött. Csupa művelt ember járt oda, akiktől hihetetlenül sokat tanultam. Nekem kevés iskolám volt, mert amikor kitört az első világháború, a szüleim kivettek a gimnáziumból és inasnak adtak egy orvosi műszerboltba. Édesanyámnak az volt az álma, hogy mindhárom fia karriert fog csinálni. A példaképe egyik rokonunk, a híres feltaláló volt, aki többek között az autóindexet is konstruálta. A Ford gyár egy vagyonért vette meg tőle és világszabadalmat csinált belőle.


Egy többszörös díjnyertes Liebmann-kép: Lóvásár

– A makói Espersit-asztaltársaságnak neves költők, írók is tagjai voltak, kikkel ismerkedett meg ott?

– Móra Ferenccel is ott találkoztam először. Havonta egyszer látogatott el Espersitékhez, olyankor a házigazda mindig átengedte neki a főhelyet, ahol egyébként mindig ő ült. Móra megkért, ha visszatérek Szegedre, keressem meg a múzeumban. Később jó barátságba kerültem Kotormánnyal, aki Móra jobbkezeként a munkásokat irányította az ásatásokon. Rengeteget fotóztam nekik. Juhász Gyulával is Espersitéknél ismerkedtem meg, ő abban az időben Makón tanított. Amikor a Délmagyarországhoz került, jó barátok lettünk, közös asztalunk volt a szerkesztőségben. Minden délután sétára hívott valakit a Tisza-partra, leggyakrabban én voltam az áldozat. Hogy miért áldozat? Mert a séta közben folyamatosan beszélni kellett hozzá, ő meg csak hallgatott, legfeljebb bólogatott. Makón József Attilával is találkoztam, aki Espersit lányának udvarolt. Espersit nagyon ellenezte a kapcsolatukat, Attilát nem tartotta megfelelő partinak a lánya számára. Páger Antal is eljárt Espersitékhez. Már pályakezdő színészként nagy sikere volt.


Móra Ferenc 1931-ben Szegeden.

– Szegedre visszatérve újra a Délmagyarország fotóriportere lett...

– Mindig akadt a városban érdekes fotótéma. 1931-től nyaranta a szabadtéri játékok nagy attrakciót jelentett, sokat fotóztam Móra ásatásain, rengeteg képet csináltam az egyetemen is. Amikor Szent-Györgyi Albert 1937-ben megkapta a Nobel-díjat és a nagy világlapok fényképet kértek róla, mindenkit hozzám küldött: "Csinált a Liebmann Béla már eleget, tőle kérjenek!" Így aztán a laboratóriumában készített felvételeim bejárták az egész világot. A Kelemen utcában vettem egy saját optikai és fotósszaküzletet, ahol fotólabort is kialakítottam és magam hívtam elő a képeket. A látszerészi munkából nem lehetett volna vagyon gyűjteni, ezért inkább a fotócikkekre szakosodtam. Hirdetéseket adtam fel az egész országban, és rengeteg használt fényképezőgépet vásároltam fel. Az 1929-33-as világgazdasági válság után divatba jött az amatőr fényképezés, így hamar fellendült az üzlet. A lapok is egyre több fotót kértek.


Szent-Györgyi Albert Bulla Elmáéknak mutatja szegedi laboratóriumát.

– A riportalanyok közül kikre emlékszik legszívesebben?

– Kodály Zoltánt a zongora mellett szerettem volna lefényképezni, de mindig leintett, azt mondta, ő nem zongoraművész, hanem zeneszerző. Amikor azonban sorra jelentek meg azok a képeim, amelyeken dirigált, egyszercsak azt mondta: "No, Béla úr, most én kérek egy képet a zongora előtt!" Bartók Béláról is van egy sztorim. Egyszer bement az egyik szegedi hangszerüzletbe, amelynek a tulajdonosa felhívott: menjek gyorsan, mert Bartók hegedűt vásárol a barátjának. Kaptam a fényképezőgépet, és biciklivel rohantam. Bartók megismert, mert korábban mint zongoraművészt már többször fényképeztem a szegedi koncertjein. Amikor mondtam neki, szeretném a hegedűvel lefotózni, azt válaszolta, szó sem lehet róla, semmi köze a hangszerhez. Nekem nagy dolog, igazi különlegesség lenne – kérleltem tovább. Essünk túl rajta, mondta végül legyintve. Bartók hangversenyeinek egyébként nem volt sikerük Szegeden, én sem szerettem, akkoriban túl modern volt nekünk. 

Attila Hörbiger és Tolnay Klári 1938-ban Szegeden, a Tiszavirág című film forgatásán.


– Más neves művészekről, például Mascagniról, Vaszy Viktorról, Tolnay Kláriról, Karády Katalinról készített fotói is híressé váltak, a velük kapcsolatos történetei közül melyik a legkedvesebb?

– 1943 őszén egy ismerős budapesti üzletember, Kellermann úr telefonált, segítsek elintézni, hogy meglátogathassa haldokló munkaszolgálatos fiát a szegedi hadikórházban. Mindenkitől csak ígéretet kapott, de senkinek sem sikerült elintéznie. Megnyugtattam, ez nem lehet probléma. Kerékpárral elmentem megnézni, egyáltalán él-e még a fia. Nem a kórházban találtam meg, hanem az udvaron felállított fabarakkban, amelyre nagy betűkkel ki volt írva: fertőző osztály. Egy ismerős orvos segítségével jutottam be, Kellermann fia már beszélni sem tudott, csak égő szemeivel nézett és a fejével biccentett. Visszamentem az üzletbe, a polgármestert és a főispán titkárát akartam felhívni, hogy intézzék el a látogatási engedélyt, amikor megszólalt a telefon. Lukács főszerkesztő keresett Budapestről a Színházi Élettől, elmondta, hogy Karády Katalin Szegeden van, egy jótékonysági esten lép fel, de előtte délután a hadikórházban a sebesült katonáknak énekel, amiről exkluzív fotóriportot szeretne közölni a lapban. Rohantam a színházba, ahol az esti előadás próbája folyt. Karády Kati régi ismerősként üdvözölt, megbeszéltük, hogyan készítjük majd el a kórházi fotókat, hogy még az esti gyors mozdonyvezetőjével felküldhessem Budapestre. Beszélgetésünk közben egyszercsak megjelent egy katonatiszt, bokázott, köszönt Karádynak és barátságosan társalogni kezdtek. Miután elment, akkor tudtam meg, hogy a honvéd kórház parancsnoka volt. Ezen felbátorodva megkérdeztem Karádyt, segítene-e egy haldokló zsidó munkaszolgálatos fiatalembert – akin már úgysem tudnak segíteni – kiadatni az apjának. Amikor a próba végén visszajött az őrnagy, Karády odahívott engem is, hogy mondjam el, pontosan miről van szó. A parancsnok nagyon csóválta a fejét, erre Kati azt mondta neki: "Őrnagy úr, adja oda az én kedvemért azt a szerencsétlen fiút az apjának, csak terhére van az államnak, hadd haljon meg otthon!" Rövid csönd után megkérdezte az őrnagy, kapcsolatban állok-e az apával, haza tudjuk-e szállítani a fiatalembert. Amikor felhívtam Kellermannt, alig akarta elhinni, hogy nemcsak látogatóba jöhet, hanem haza is viheti a fiát. Budapesten aztán neves professzorok segítségével megmentették az életét. A történethez tartozik, hogy a következő évben Kellermann akaratlanul majdnem a halálomat okozta. Amikor Szálasi átvette a hatalmat, munkaszolgálatos voltam Csillaghegyen, csomagoltunk és Nyergesújfalura indultunk. Amikor búcsúztam Kellermanntól, nem akart elengedni, kérte, maradjak velük egy svájci védelem alatt álló házban. Szerencsére nem maradtam, a házat a nyilasok az utolsó napokban megostromolták, Kellermannékkal együtt az összes lakót kivitték a Duna-partra és belelőtték a folyóba.


Kelly Anna és Karády Katalin 1941-ben Szegeden.

– Az ön családjával mi történt?

– Már huszonéves koromban eldöntöttem, hogy sohasem nősülök meg. Dolgoztam a színháznak is, ahol gyönyörű táncosnőkkel ismerkedhettem meg. Minek köteleztem volna el magam? Egyszer azonban Brassóból Szegedre érkezett rokonlátogatóba Hortobágyi Szeréna, akit a Tisza-parti úszóházban egy barátnője nekem is bemutatott. Azt is elmondta neki, Liebmann Bélának szilárd elhatározása, hogy nem nősül meg. Csakhogy Szenka olyan csinos volt az úszódresszben, és olyan intelligensen, elbűvölően társalgott, hogy első blikkre fülig beleszerettem. Nem volt egy fillér hozománya sem, de kitűnően beszélt németül, angolul és franciául. Másfél év múlva, 1932 decemberében házasodtunk össze. Kislányunk, Flórika 1934-ben született meg. A háború végén veszítettem el őket.


Liebmann Szenka és kislányuk, Flórika.

Amíg én munkaszolgálatos voltam, és a vitézi címem némi könnyebbséget jelentett a munkában, ők Szegeden maradtak és a deportáláskor nem kerülhették el sorsukat. Még megérték a koncentrációs táboruk felszabadítását, elindultak hazafelé, amikor az országúton találkoztak egy kószáló SS-különítménnyel. Ez gyilkolta meg őket. Ma a badeni zsidó temetőben egy tömegsírban nyugszanak. A háború után négy évvel kaptam egy levelet egy német katonától a feleségemnek címezve. Nem tudott ugyanis róla, hogy meghalt. Ebben a levélben igazolást kért a feleségemtől, hogy segített neki gyógyszert szerezni a kislányomnak, és támogatta őket. A levél mellé fotókat is küldött. Döbbenten néztem a képeket. Az én bájos, törékeny feleségem egy hatalmas kalapácsot fogott a kezében és barakkot épített. A háború után újra nősültem, a fotózást akkor hagytam abba, amikor a második feleségem az 1980-as években egy közlekedési baleset áldozata lett.


Feleségével, Szenkával az 1930-as években.


Kislányuk, Liebmann Flórika




Ruttkai Éva és Gábor Miklós (középen) 1965 nyarán a Tragédia nevezetes előadására készülve a Dóm téren 



– Béla bácsi közel a százhoz az elmúlt években még Lékó Péterrel vívott sakkcsatát, ma is minden felvételére pontosan emlékszik, mikor, hol, hogyan készült. Mi a szellemi frissességének titka?

– Bizonyára genetikai okai vannak, a családban többen matuzsálemi kort értek meg. Apám 93, bátyám 90, Rózsika unokatestvérem 99 éves korában hunyt el. Egészségesen élek, 1932-ben abbahagytam a szivarozást, mert Szenka nem tűrte a füstöt. Kávét is csak az utóbbi években kezdtem inni, hogy felfrissítsem magam. Ahogy megöregedtem, a gyomrom összeszűkült, nincs étvágyam, csak szakaszosan tudok enni. Sokat fogytam, ami nem baj, mert a szívem így jobban bírja. Már nem sok kellene a századik születésnapomig, amit nagyon szeretnék megérni és megünnepelni.


Az idős Liebmann Béla

Hirdetés



Ajánló


Zalán Tibor
Kulka János
Velenczei Tamás
Juronics Tamás
László Zsolt
Kerek Ferenc
Bernáth Árpád
Alföldi Róbert
Pataki Ferenc
Szathmáry Gyöngyi
Szecsődi Ferenc
Szörényi László
Zsótér Sándor
Marton Éva
Schiff András
Nádas Péter
Fried István
Frank József
Lengyel András
Somfai László
Temesi Mária
Fritz Mihály
Sejben Lajos
Szonda Éva
:: Hollósi Zsolt 2006-2019 - e-mail : hollosizs@gmail.com / info@hollosizsolt.hu
www.hollosizsolt.hu