Ön a(z) 854229. látogatónk,  és 98. a mai napon
   Rovataink: Színház >> László Zsolt >>
  Kezdőlap   
  Kereső   
  KAPCSOLAT   
   Képzőművészet
   Zene
   Irodalom
   Film
   Tudomány
   Színház
   Opera
   Tánc
   Jó helyek...
   In memoriam...
   A kötetről
   Építészet
   Kritikák
   Kulka János
   Zsótér Sándor
   Horváth Péter
   Alföldi Róbert
   Hernádi Judit
   Király Levente
   Fekete Gizi
   Papp Janó
   Alföldi Csárdáskirálynője
   Eszenyi Enikő
   Székhelyi József
   Halász Judit
   Kaszás Attila
   Herceg Zsolt
   Müller Júlia
   Király Lear királya
   Az ember tragédiája
   Haumann Péter
   Csákányi Eszter
   Varga Mátyás
   László Zsolt



(1933-2019)


(1899-1996)




(1935-2013)


(1916-2018)

(1930-2016)


(1928-2001)

(1910-2002)

(1924-2013)


(1911-2011)

  Instagram

„Csavarok vagyunk egy gépezetben”


László Zsolt játssza a fotográfust A szív hídjaiban karácsonykor Szegeden


László Zsolt Udvaros Dorottya partnereként A szív hídjai főszerepét játssza karácsony második napján a nagyszínházban. Az Alföldi-féle Nemzeti társulatából Szikora János székesfehérvári teátrumába szerződött 48 éves színművész volt már Macbeth, Oidipusz, Homburg hercege, Tartuffe, Bánk bán, Alfred Redl – hosszan sorolhatnánk emlékezetes szerepeit. Szegeden az 1990-es években Zsótér Sándor két izgalmas rendezésében is találkozhatott vele a közönség, az utóbbi két nyáron pedig a szabadtérin is fellépett. A szakmai közvélemény generációja egyik legjobb színészének tartja.


DÉLMAGYARORSZÁG, 2013. december 21. - Hollósi Zsolt




– Szegeden még ma is szokták emlegetni Zsótér Sándor két kitűnő előadását, Az ügynök halálát és a Falstaffot, amiben Király Leventével játszott. Emlékszik még ezekre?

– Az ügynök halála azért volt furcsa munka, mert Bertók Lali helyett kellett beugranom Biff szerepében. A Falstaff is izgalmas volt. Mindkét előadás magas színvonalú volt, az ilyet nehezen felejti el az ember. Ráadásul azért is emlékezetes, mert igazából ezek voltak az első találkozásaim a vidéki közönséggel. Meghatott, mennyire befogadóan ültek be az emberek a nézőtérre. Sokkal nyitottabbnak tűntek a szegedi nézők akkoriban, mint a fővárosi közönség.

– A szabadtérin tavaly a Mágnás Miska Pixi grófjaként, ezen a nyáron pedig Asztrik szerepében láthatták a szegediek az István, a királyban. Hogy érezte magát bennük?

– A zenés műfajjal való kapcsolatom kihagyásos, ezért számomra nagyon izgulós produkció volt mindkettő. Főleg az István, amiben a hangtechnika bonyolultsága is megnehezítette a dolgunkat, ráadásul fölvette a tévé is. Ennek ellenére jó volt Szegeden lenni, az éjszakai helyeket bejárni. Ilyenkor az egész csapat együtt van, csak a munkára tud koncentrálni, ami jelentős összekovácsoló erő.

– Az István, a királyt mennyire élte meg egyfajta búcsúprodukcióként Alföldi Róbert nemzetis társulata?

– Én inkább úgy próbáltam fölfogni, mint a kontinuitás első állomását. Akkor még nem tudtam, hogy ősszel súlyos depressziós időszak következik be nemcsak az én, hanem a kollégáim életében is. Nehezen vészeljük át ezeket az első hónapokat. Ez egy fájó seb, be kell gyógyulnia. Nekem különösen az fájt, hogy az ember életében kevésszer, vagy egyáltalán nem fordul elő, hogy egy ilyen társulatban, mint amilyenné az utolsó években a Nemzeti csapata vált, tudjon dolgozni, létezni két-három évet. Nyilván nem megkerülhető Alföldi, de előtte Jordán és Schwajda sem, hiszen a Nemzeti társulatának magját ők verbuválták össze. Az utolsó két év emberi és szakmai értelemben is olyan egymásra találás volt, amilyenhez hasonlót csak rövid ideig éltem meg a pályám elején a Radnóti Színházban. A nézők odaadása, rajongása, a mérhetetlen kíváncsiság csak cukormáz volt a sütemény tetején.

– Andrei Serban rendezésében az Angyalok Amerikában című Kushner-darabban az Alföldi által megformált főszereplő párját, Louist játszotta megdöbbentő aprólékossággal. Alakításáért a kritikusok díjára is jelölték. Volt mintája, akit beledolgozott ebbe a különös figurába?

– Több mintám is akadt, meg az ember a saját érzésvilágából is dolgozik ilyenkor. Furcsa volt, mert régen volt előtte ilyen feladatom, amit kizárólag szerepként tudtam felfogni. A Serbannal való találkozás is elementáris élmény volt, mert ő egy igazi, nagy Mester. A nemzetis évekből utólag talán mégis inkább Alfred Redl szerepét mondanám a legfontosabbnak a Hazafit nekünk! című Osborne-darabból, amit Alföldi rendezett. Nagy ívű feladat volt, elejétől a végéig a színpadon kellett lennem. Eljátszottam már néhány főszerepet, de ritkán adatik meg, hogy ennyire a színész kezében legyen egy figura sorsa. Embert próbáló volt.

– A Mephistóban, amit az igazgatóváltás után már nem a Nemzetiben, hanem Eszenyi Enikő Vígszínházában játszanak tovább, érdekes volt megfigyelni, mennyire a címszerepet alakító Stohl András alá dolgozott az egész társulat.

– Az ember elolvassa a darabot, és rögtön be tudja kalibrálni a saját szerepét. Ahhoz, hogy egy jó előadás születhessen, más esélyünk nem is volt, minthogy dobbantókat pakolunk Buci alá. Én hiszek is abban, hogy mi a színházban csavarok vagyunk egy gépezetben. Nem mindenki dugattyú, van, aki csak egy kis szelep vagy rugó. A Mephistóra a társulat már annyira összeért színészi intelligenciában, hogy pontosan tudta a helyét ebben a gépezetben.

– Milyen volt ősszel már egy új helyen, a Vígszínházban próbálni Alföldi rendezésében a Danton halálát?

– A csapatnak csak egy kis része maradt együtt, nehéz időszak volt, de egyben nagyon impulzív is. Robi jó passzban volt, felszabadult egy csomó nyomás alól. Visszatért pályakezdése színhelyére, én küldetéses lelkiállapotot éreztem rajta. Szerencsére a Víg társulata is jól fogadott bennünket, mi pedig Bucival és Hevér Gabival dolgoztunk, mint a barmok, ahogy szoktunk. Elég hamar összecsiszolódott a társaság. Persze nem volt könnyű időszak egyikünknek sem, de talán arra jó volt, hogy ne a sérelmeinken, traumáinkon gondolkodjunk, hanem előre tekintsünk.

– Szikora János a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatójaként éles szemmel lecsapott a Nemzetiből távozó fajsúlyos színészekre. Önnel együtt Radnay Csillát, Gáspár Sándort és Makranczi Zalánt is szerződtette formálódó társulatához. Milyen most ott játszani?

– Bejáró színész lettem, naponta ingázom Budapest és Székesfehérvár között, mert Pesten is rengeteg dolgom van. Három hete kezdtük próbálni Cserhalmi Gyuri rendezésében David Pownall négyszemélyes kamaradarabját, a Mesterkurzust. A szüzsé egy mondatban: Sztálin és Zsdanov elvtárs behívatják a Kremlbe Sosztakovicsot és Prokofjevet, hogy megtanítsák őket, hogyan kell szovjet zenét szerezni. Gáspár Sanyival, Kuna Károllyal és Derzsi Jancsival négyen játsszuk. A teljes fehérvári társulattal csak A Mester és Margaritában találkozom majd, amit tavasszal kezdünk próbálni.

– Karácsonykor A szív hídjaival vendégszerepelnek Szegeden. Miben különbözik a színpadi változat a világsikerű filmtől?

– Zöldi Gergely és Radnai Annamária alapvetően a film dramaturgiáját követte a színpadi változat elkészítésekor is. Amikor Óbudán bemutattuk a nyáron, azt mondták a nézők, hogy tökéletesen el tudták felejteni a filmbeli színészek arcát és játékát, ami nagyon megnyugtató volt számunkra, mert az indulásnál nyomasztott bennünket a két gigász, Meryl Streep és Clint Eastwood alakítása. A film a tájképek mellett alapvetően a közelikkel operált, a színház egészen más, erre nincs lehetőség. Tudtuk is, hogy nem szabad egy versenypályára állnunk a filmmel. Ha rosszul sikerül, akkor úgyis összehasonlítják vele. Ha a történettel és a mi életünkkel tudunk valami mást nyújtani a nézőknek, akkor eszükbe sem fog jutni, hogy a mérleg két serpenyőjébe beletegyék a filmet és ezt a színielőadást.


László Zsolt és Udvaros Dorottya A szív hídjaiban (Fotók: Kolbe Gábor)

– Ebben a darabban különösen fontos, hogy működjön a főszereplők között a kémia. Milyen Udvaros Dorottyával játszani?

– Rengeteget segített, hogy Dorottyát a Nemzetiben megismertem; sőt egészen intim viszonyunk alakult ki az Oidipuszban: ő volt Iokaszté, én pedig Oidipusz, így egyszerre anya-fiú-férj-feleség viszonyban voltunk egymással. Inkább az produkció volt a nehéz, mert az volt az első alkalom, amikor nőként kellett hozzáérnem. A színpadon a tapasztalat, ugyanúgy, mint egy jó házasságban, rengeteget segít. Bizonyos köröket már nem kellett újra megfutnunk, mert ismerjük egymást. Ez eddig még az előadás előnyére vált. Nagyobb kihívás volt a Clint Eastwood által megteremtett férfiképet magam mögé dobni. Sok mindent tartok magamról, de ezt nem. Egészen másfajta típusú ember vagyok! A férfi vonzerején kívül a fotográfus figurájában az az érdekes, amit nem tudunk róla. A titokzatosság mindig vonzó, érdekes dolog. Arra gondoltam, nekem is vannak olyan dolgaim, amiről nem tudnak az emberek. Hála istennek, a darab rendezője, Novák Eszter is arra biztatott, a szorongásokat is bátran próbáljam megmutatni benne. A fotográfus magányos ember, rengeteg szorongás, kishitűség van benne, biztosan nem véletlen az sem, hogy egyedül maradt. Magának való ember, kinek mindenfelé volt nője, ám egyszer csak találkozik egy olyan asszonnyal, akinek a személyisége magával ragadja és kinyitja. Gyökeresen megváltoztatja az életről vallott felfogását, rádöbbenti, hogy létezhet más út, másfajta élet is. Szívszorító, hogy ez a kapcsolat mégsem teljesedhet ki. Olyan, mint amikor feltörünk egy diót, megtaláljuk benne a gyümölcsöt, aztán mégsem ehetjük meg. Voltak kapcsolódási pontjaim a szerephez, és olyanok az alkotótársaim is, akik biztosítják a minőségi munka minden feltételét.

– Kovács Zsoltról, aki egy évtizeden át a szegedi társulat vezető színésze volt, ma pedig a kaposvári közönség egyik kedvence, azt mondta: őt tartja ideális színésznek. Miért?

– Pontosabban úgy fogalmaztam: esszenciális színész. Megunhatatlannak tartom, megállás nélkül nézném, amit csinál a színpadon, annyira gazdagnak tartom.

– Hogyan szokta tölteni a karácsonyokat?

– Ha nincs a színházban előadásunk, nem szoktam karácsonyi fellépéseket vállalni. Ráadásul olyan szempontból is nehéz ilyenkor, hogy öt gyermekem van két hölgytől. Ez kicsit megbonyolítja számomra az ünnepet.

– Mit szól a jellemzéséhez, amit Csáki Judit Nemzetiről szóló könyvében Alföldi Róbert írt?

– Vicces, de nem olvastam a könyvet, pedig mondták, milyen jó. Nekem még nem jött el az idő erre. Nagyon friss, ami történt. Ülepednie kell még bennem. Lapozgattam a kötetet, nézegettem a képeket, de aztán inkább felraktam a polcra.

Alföldi Róbert: Ő az én én-színészem
Alföldi Róbert azt írja László Zsoltról Csáki Judit Alföldi színháza – Öt nemzeti év című kötetében „...végtelenül okos, tűélesen fogalmaz és lát. Ezt viszont titkolja, vagyis inkább nem kérkedik vele. (...) Zsolt olyanokat mutatott a színpadon, amit szerintem nem nagyon lehet látni itthon. (...) Nagyon megérdemelné azt is, hogy minden rohadt díjat megkapjon, hogy végre észrevegyék, ki ő. De nem kapott díjat, semmit nem kapott. Azért, mert velem, velünk csinált színházat. És ha bárhol, bármikor lesz rá lehetőség, hogy megint együtt csináljunk, hát én is csapot és papot... Igen, ő az én én-színészem.”


Hirdetés



Ajánló

Zalán Tibor
Kulka János
Velenczei Tamás
Juronics Tamás
László Zsolt
Heller Ágnes
Kerek Ferenc
Bernáth Árpád
Alföldi Róbert
Pataki Ferenc
Szathmáry Gyöngyi
Szecsődi Ferenc
Szörényi László
Zsótér Sándor
Marton Éva
Schiff András
Nádas Péter
Fried István
Frank József
Lengyel András
Somfai László
Temesi Mária
Fritz Mihály
Sejben Lajos
Szonda Éva
:: Hollósi Zsolt 2006-2019 - e-mail : hollosizs@gmail.com / info@hollosizsolt.hu
www.hollosizsolt.hu