Ön a(z) 2188287. látogatónk,  és 5993. a mai napon
   Rovataink: A kötetről >> Gyermekkor és pályakezdés >>
  Kezdőlap   
  Kereső   
  KAPCSOLAT   
   Képzőművészet
   Zene
   Irodalom
   Film
   Tudomány
   Színház
   Opera
   Tánc
   Jó helyek...
   In memoriam...
   A kötetről
   Építészet
   Kritikák
   A második kötetről
   Sulyok Erzsébet írása
   A GREGOR-album
   Gregor-kötetről - Új Ember
   Gregor Bernadett emlékezik
   Gyermekkor és pályakezdés






(1929-2019)




(1933-2019)


(1899-1996)




(1935-2013)


(1916-2018)

(1930-2016)


(1928-2001)

(1910-2002)

(1924-2013)


(1911-2011)

  Instagram
Gyermekkor és pályakezdés


(Hollósi Zsolt: GREGOR című kötetének I. fejezete)






Gregor József gyökereiről, családjáról, gyermekkoráról nem szeretett beszélni. Azt mondta: sok minden nem publikus belőle, ha elmesélné, biztosan nem értenék meg.
Édesanyja, Stépán Jolán 1907-ben Rákoskeresztúron látta meg a napvilágot. Felmenői római katolikus szászok voltak: apja, Stépán Aladár 1870-ben Szászváron született, anyja, Zeller Vilma 1875-ben a felvidéki Garamberzenczén. Erdélyben, a sós vizű fürdőjéről ismert Aknasugatagon kötöttek házasságot 1898-ban. A helyi dohánygyár irodájában munkát vállaló Stépán Aladár volt az egyik első rákosligeti telepes, aki házhelyet vett, amikor a századfordulón a versenyképtelen, korszerűtlen nagybirtokokat a „Rákosvidéken” eladták és felparcellázták.



Stépán Jolán huszonegy évesen, 1928 májusában Rákosligeten kötött házasságot a római katolikus vallású Gregor József és Piller Mária gyermekével, a kispesti születésű, huszonnégy éves ifj. Gregor József tisztviselővel.



A házaspár a rákosligeti tisztviselőtelepen élt, három fiuk született: Géza 1929-ben, Lóránt 1930-ban, a harmadik, a legkisebbik Gregor fiú, József Aladár Mária – aki második és harmadik keresztnevét később nem használta – 1940. augusztus 8-án.  Mindhárman a család rákosligeti otthonában jöttek a világra. A legifjabb Gregor József nem tervezett gyermek volt, édesanyja későn vette észre, hogy áldott állapotban van. Ezt később, kamaszkorában keresztanyjától, édesanyja barátnőjétől tudta meg, aki azt is elmondta neki, hogy szülei akkoriban már nem éltek jó házasságban, nem akartak már több gyermeket, így az ő léte pusztán a véletlennek köszönhető.



A háború alatt édesapja a fronton teljesített szolgálatot, a család otthon várta, majd amikor 1944-ben közeledtek a szovjet csapatok, Ausztriába menekültek. A két nagyobbik Gregor fiú ugyanis levente volt, és édesanyjuk úgy gondolta, biztosabb, ha útra kelnek. 1945-ben, hazatérésükkor szembesültek vele, hogy a helyi szovjet parancsnokságot a házukban rendezték be. A csapatok távozása után a családi otthont visszakapták, és a szomszédoktól sok elrejtett berendezési tárgy is visszakerült.
Gregor József édesapja egyetlen karcolás nélkül végigharcolta a II. világháborút, majd 1945-ben, hazaérkezése után egy hónappal Debrecenbe menet egy szerencsétlen balesetben meghalt. Felesége nagybátyjához, Zsedényi Bélához, az Ideiglenes Nemzetgyűlés elnökéhez készült, amikor a teherautóval belefutott egy aknagödörbe.
– Nem sok emlékem maradt az apámról, csak fényképekről tudom felidézni az arcát. Édesanyám egyszer elmondta: ha nem halt volna meg, akkor is elváltak volna, mert rosszul éltek. Édesapám műkedvelő énekesként sokszor fellépett, őriztem is az egyik plakátját. Azt mesélték róla, nagyon szép hangja volt. Nagynénje, Irma néni tizenévesen került be az Operaházba, ahol majdnem hetven éven át páholyos volt. Azt állította, hogy még Puccinivel is kezet fogott, amikor itt járt Budapesten. Sokszor segítettem neki a tüzelőt felhordani a lakásába, és bevásárolni, porszívózni is. Tőle tudom, hogy apám nagy kártyás volt, a nászajándékba kapott rákosligeti házat egyetlen éjszaka eljátszotta. A nőügyei sem maradtak titokban, ezért sokat veszekedtek anyámmal – mesélte már befutott művészként Gregor József.
Amikor 1945-ben édesanyja özvegyen maradt, tisztviselőként állást kellett vállalnia, hogy gyermekeit eltartsa. A Hangya Szövetkezetnél kapott munkát, és az államosítás után is a szövetkezet utódjánál, a Szövosznál dolgozott Budapesten, a Szabadság téren. Egész életében ez az egyetlen munkahelye volt, 1978-ban, hetvenegy éves korában hunyt el hasnyálmirigyrákban.    
– Mivel anyámnak dolgoznia kellett, hattól tizenkét éves koromig özvegy nagynénje, Zuzmann Jánosné Margit néni nevelt. Nem volt más megoldás. Géza bátyám a Vas utcai kereskedelmi középiskolába járt, Lóránt bátyám pedig Tatán tanult a bentlakásos piarista gimnáziumban. Anyám hétfőtől szombatig dolgozott, csak vasárnaponként tudott eljönni meglátogatni. Margit néni aranyszívű, idős asszony volt, aki istenien sütött-főzött, de borzasztóan szigorúan nevelt, és hallatlanul hirtelen természetű volt. Nyújtotta a rétestésztát, és ha elszakadt a közepén, mérgében úgy megvert, hogy alig bírtam megállni a lábamon. Máskülönben kenyérre lehetett kenni. Valószínűleg az ő szigorának is köszönhető, hogy szeretem magam körül a rendet. Azt az egy öltözet ruhámat, ami volt, rendesen kellett leraknom, és a cipőmet is minden este ki kellett tisztítanom. Keménysége ellenére éreztem, hogy szeretett. A szigora elől úgy próbáltam elmenekülni, hogy iskolásként azt kértem, hadd legyek napközis, amit minden más normális gyerek gyűlölt. Két bátyám később mesélte, hogy akkoriban, ha jót akartak röhögni, arra kértek, énekeljek, mert azt nagyon szerettem, de kibírhatatlanul hamisan szóltam.



Margit néni mélyen vallásos volt, ezért iskola előtt mindennap ministrálnom kellett a helyi templomban, a reggeli misén. Advent idején hajnali ötkor kellett kelnem, hogy odaérjek a rorátéra. Egyszer el is ájultam, annyira fáradt voltam. Ahogy mesélték, akkoriban vérszegény, cingár kisfiúnak látszottam, azután kezdtem csak megerősödni, hogy beírattak a napközibe.



Nem voltam kitűnő tanuló, a jegyeim többsége négyes volt, és erősen hullámzott a teljesítményem. Borzasztóan utáltam tanulni. Megcsináltam a házi feladatomat, és azzal részemről el volt intézve az iskola. Ami érdekelt, azt nagyon szerettem, de azt nem is kellett tanulnom, mert ragadt rám. A kémia volt a kedvencem, ezért egy ideig vegyésznek készültem. Kisebbfajta laboratóriumom is volt otthon. A történelmet, a földrajzot és a számtant is szerettem. Az, hogy az embert mi érdekli, többnyire a véletleneken múlik, egy jó beszélgetésen vagy egy jó tanáron. Negyedik osztályos tanítónkat, Bender Jóska bácsit annyira szerettük, hogy sokszor előfordult: a fél osztály hazakísérte, hogy addig is beszélgethessünk vele. Abban az időben még nem volt divat a szervezett osztálykirándulás, de ő elvitt bennünket megnézni a Szilas-patakot, ami több mint 12 kilométeres gyalogtúra volt. Ez egy tízéves gyereknek komoly kihívást jelentett. Az iskolán kívül is sok mindenre felhívta a figyelmünket.
Szüleim polgári származású hivatalnokként nem tudták értékelni a Rákosi-korszak „eredményeit”, ezért is furcsállották, hogy én nagyon szerettem a május elsejei táblavivős felvonulásokat. Fogalmam sem volt, hogy azok micsodák, de tetszettek. Arról sem tudtam, hogy azokban az években egyik nagybátyámat, az élelmiszermérnök Bandi bácsit kitelepítették Fehérgyarmatra, és csak évek múltán térhetett haza.
Felső tagozatban a kémiatanárom, Nagy Béla, az iskolánk igazgatója volt a kedvencem, aki olyan érdekeseket mondott és mutatott, hogy az ő hatására kezdtem el otthon is kísérletezgetni. Atyai jó barátom, a helyi patikus látott el vegyszerekkel. Izgalmas volt a patika laboratóriumába bejárni! Ha az éneklés közbe nem jön, akkor biztosan vegyészmérnök lettem volna.



Édesanyja 1952-ben újra férjhez ment, és a hetedik osztályos Gregor József visszakerült a családjához. Nevelőapja, dr. Bartók Albert a Hangya Szövetkezetnél már a negyvenes évek végétől együtt dolgozott édesanyjával. Nem állt rokonságban a zeneszerzővel, de édesapja, Bartók János, aki Rákoskeresztúron volt polgári gimnáziumi tanár, ismerte Bartók Bélát.



– A két világháború között néhány évig Bartók Béla is Rákoskeresztúron lakott, és amikor Bartók tanár úrnak címzéssel levelet kapott, a postás nem neki vitte, hanem nevelőapám apjának, aki biciklire pattanva továbbította Bartóknak. Berci, a nevelőapám jogász volt, és belőlem is mindenáron azt akart faragni. Nála egyenesebb, becsületesebb embert keveset ismertem. Az viszont nem tetszett, hogy a hegedülés kivételével mindenféle zenéhez közeli tevékenységtől eltiltott. Rettenetesen szigorú, igazi jogászember volt, akinél mellébeszéléssel nem lehetett sokra menni.
A néhány évvel korábban alapított rákoskeresztúri Fürst Sándor (ma Balassi Bálint) Gimnázium alig több mint egy kilométerre volt tőlünk, de a szüleim nem tartották elég jónak, ezért Budára, az Attila utcai Petőfi Sándor Gimnáziumba, a volt Werbőczybe írattak. Ez azt jelentette, hogy minden reggel 6-kor már vonaton kellett ülnöm, hogy odaérjek. Emiatt annyira gyűlöltem ezt az iskolát, hogy érettségi után elkerültem még a környékét is. Pedig jó tanáraink voltak. József Attila sógora, József Jolán negyedik férje, Gerhauser Albert, majd Nemes Nagy Ágnes volt a magyartanárunk. Azt hiszem, az volt a baj, hogy a hajnali kelés miatt mire odaértem, és elkezdődtek az órák, már mindig nagyon fáradt voltam. Rosszul tanultam, az első félévben matematikából, oroszból és énekből is megbuktam. Papp Géza volt az énektanárunk, és utáltam az énekórákat.
A rádióban viszont nagyon szerettem hallgatni, amikor énekeltek. Az amerikai fekete énekes, Paul Robeson volt a kedvencem, aki fantasztikusan tudott néger spirituálékat és dzsesszslágereket énekelni.



Interkulturális előadóművésznek mondták akkoriban, állítólag huszonöt nyelven énekelt. Annyira szerettem, hogy a rádióműsorban előre kijelöltem, ha ő énekelt, és mindig teljes hangerőn bőgettem a néprádiót. Csodálatos hangja volt, teljesen elbűvölt. Lassan elmúlt a hamisságom is, az általános iskolai énekkarban még a szoprán szólamba osztottak, de gimnazistaként már basszus voltam.
A hegedülés hatására határozottan finomodott a hallásom. Nevelőapám – aki nagyon szerette a magyar nótát – először egy háromnegyedes, majd egy rendes hegedűt vett nekem. Rákosligeten a Berlini Filharmonikusok egykori koncertmesterétől, Csutor Kálmántól tanultam hegedülni. Mutatta a plakátokat abból az évadból, amikor fiatal muzsikusként Berlinben játszott. Szerencsétlenségére, amikor hazajött látogatóba Magyarországra, véletlenül rácsapták a bal kezére a vonat ajtaját. Ezzel vége is lett ígéretesen induló muzsikusi pályafutásának, a két világháború között már valamelyik minisztériumban főtanácsosként dolgozott. Nagyon szerettem hegedűórákra járni hozzá, mert jellegzetes, erős szivarszag lengte körül. Hegedülni viszont utáltam, mert amíg a többiek focizhattak, nekem még nyáron is gyakorolnom kellett. Amikor már végképp nem bírtam tovább, „véletlenül” ráültem a hegedűmre. Ezzel fejeződött be hegedűs pályafutásom. Nem játszottam jól, mert nem voltak elég fürgék az ujjaim. Később megpróbáltam: néhányszor beültem a szegedi színház zenekarába, a szekund szólamba, és ugyan nehezen, de le tudtam játszani a kottát. Ha többet gyakoroltam volna, akkor talán jobban ment volna, hiszen a végén már Mendelssohn- és Mozart-hegedűversenyt is játszottam. Hétévestől tizenhét éves koromig szinte mindennap jártam Kálmán bácsihoz. Bármennyire utáltam is a hegedülést,  utólag rájöttem, hogy mennyire hasznos volt, milyen sokat segített nekem később, az énekesi pályán. Mulatságos volt, hogy amikor a konziba kerültem, akkor derült ki, nem tudok basszuskulcsot olvasni, csak a violinkulcsot ismertem.
Gimnazistaként a kamasz Gregor József elhatározta: szeretne énekelni tanulni. Először a zongora mellett próbálgatta, hogyan menne.
– Édesapámtól maradt rám egy kotta, amiben benne volt A varázsfuvolából Sarastro F-dúr áriája, az O Isis und Osiris. Ezt tanultam meg legelőször. A rákosligeti templomban – amelynek a kórusába én is jártam énekelni – minden évben volt virágvasárnapi passió. Karnagyunk, Tili néni egyszer megkért, hogy énekeljem el az Evangelista szólamát egy népies passióban, amit azóta sem hallottam, és nem is tudom, ki írta. Tizenöt éves lehettem, épp túl voltam már a mutáláson, és nagyon megtetszett a szólózás.



A forradalom idején a kántorunk disszidált, és a plébánosunk arra kért: meg kellene tanulnom a Circum dederuntot másnapra egy temetésre. 1956 októberétől rengeteg temetésre kellett mennünk, négy-öt is volt egy nap, és ötven forintot fizettek mindegyikért. Egy fiatal református kántorral még azt is elvállaltuk, hogy minden reggel a temetés előtt közösen megásunk egy sírt is. Kétszáz forintot kaptunk érte, ami akkoriban nagy pénz volt, nem is gondoltunk arra, hogy mit csinálunk.
1957 februárjában a zenetanár C. Nagy Béla édesanyját temettük Rákoskeresztúron, amikor a temetés után C. Nagy megkérdezte tőlem, hogy miért nem tanulok énekelni. A Bartók konzervatóriumban tanított zeneelméletet, és arra kért, másnap menjek be hozzá, mert jó lenne, ha valaki meghallgatna. Másnap, amikor Kerényi György tanszakvezető a konziban azt kérte, énekeljek valamit, csak két népdal jutott eszembe: az Elindultam szép hazámból és az Által mennék én a Tiszán ladikon. Meghallgatták, majd közölték: azonnal, még a tanév közben felvesznek a konzervatóriumba.
Otthon nem is mertem szólni róla, délutánonként jártam a konzis órákra. Amikor 1957 őszén mondtam a szüleimnek, mi lenne, ha beiratkoznék a konziba, teljes ellenállásba ütköztem, ezért továbbra is titokban jártam az órákra. Nem voltam jó tanuló a gimnáziumban, a szüleim attól féltek, nem tudok majd leérettségizni. Ahogy bekerültem a gimnáziumba, a nevelőapám rendszeresen kikérdezte a tananyagot. Ezt rettenetesen utáltam, és a tanulással kapcsolatban hihetetlen undor és ellenállás alakult ki bennem. Ráadásul a gimnazista években nevelőapám minden reggel fél hatkor beszólt a szobámba, hogy felébresszen. Ha nem pattantam ki azonnal az ágyból, akkor nem szólt másodszor, hanem a fürdőszobai csapra ráhúzott egy gumicsövet, és jéghideg vízsugárral ébresztett. Kegyetlen volt! Ez kétszer vagy háromszor fordult elő, mert aztán mint az őrült ugrottam ki az ágyból. Csak fényesre pucolt cipőben, vasalt nadrágban indulhattam a gimnáziumba. Körbe kellett utaznom a várost. A hatórás gőzvonattal bementem Rákosligetről a Keleti pályaudvarra, onnan a 44-es villamossal elzötyögtem a kiskörútig, ott átszálltam a 49-esre, azzal elmentem a Gellért térig, onnan a 63-assal az Attila útig. Ezt négy éven át mindennap végig  kellett csinálnom, csak azért, hogy az elit Petőfi gimnáziumba járhassak. Otthon úgy tudták, délutánonként tanulószobán vagyok, valójában a konzis óráimra rohantam. Este a nyolcas vonattal mentem haza, útközben megírtam az írásbeli házi feladatokat, és amikor hazaértem, apámmal elkezdtem tanulni. Mindenben segített, mindent kikérdezett, de azon kívül semmit sem voltam hajlandó tanulni.



A nevelőapám érettségi előtt bement a szülői értekezletre a gimnáziumba, ahonnan hazatérve hatalmas pofont adott. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor tettlegességre ragadtatta magát. Amikor megkérdezte, hová szoktam járni délutánonként és szombatonként, oltári nagyot hazudtam, azt mondtam: az uszodába. Nem mertem elárulni, hogy határozott tilalmuk ellenére a konzervatóriumban tanulok. 
1957-től, amikor csak otthonról elengedtek, Irma néném segítségével rendszeresen bejártam az Operaházba, ahol a királyi páholy melletti bal páholy sarkában volt egy szabad helyem. Érettségi után pedig folyton ott ücsörögtem. 1957 tavaszán láttam életem első operaelőadását, a Don Carlost. Ma is tudom a szereposztást: Székely Mihály volt II. Fülöp, Losonczy György a Főinkvizítor, Simándy József Don Carlos, Warga Lívia Erzsébet, Delly Rózsi Eboli, Jámbor László Posa márki és Tóth Lajos V. Károly császár. Székely Mihályt őrületesen ünnepelték, mert – ha jól emlékszem – Párizsban műtötték, és felépülése után az volt az első előadása. Amikor Székely Mihályt meghallottam, teljesen magamon kívül voltam, eldöntöttem, hogy én is valami ilyesmit szeretnék csinálni. Ő lett a példaképem. Soha nem énekeltem vele együtt, de felléphettem vele egy színpadon: az 1959-es operaházi Turandot-premieren statisztaként szerepeltem, és nekem kellett őt lefognom, amikor a harmadik felvonásban elfogják Timurt. Minden idők legjobb basszushangja volt az övé, úgy szólt, mint egy templomi orgona.
Érettségi után, 1958 nyarán az állatkerti szabadtéri színpadon Szirmay Albert operettje, a Mézeskalács ment. Szabó Gyuszi és Gyurkovics Zsuzsa mellett Gózon Gyula bácsi is szerepelt benne, akit rákosligetiként jól ismertem. Megkérdeztem tőle, nem tudna-e engem is becsempészni a kórusba. Vámos László rendezte a produkciót, rögtön kaptam is egy kis szerepet benne, én lehettem a vásári kikiáltó.
Érettségi után közepes bizonyítványommal nem kerülhettem volna be egyetemre, ezért elmentem segédmunkásnak a lámpagyárba, ahol varrógépeket szereltem össze. A szüleim azt szerették volna, ha inkább beülök egy irodába, de erre képtelen lettem volna. Kértem apámékat: hadd költözzek be Rákosligetről Pestre. Azt mondták, szó sem lehet róla, mert Pesten csak elzüllenék. Hiába érveltem azzal, hogy már a fél ötös első vonattal el kell indulnom, hogy hatra odaérjek a lámpagyárba. Délután kettőig tartott a műszak, utána mentem a konziba, ahol este nyolcig voltak óráim. Mindennap holtfáradtan értem haza. Többször előfordult, hogy amikor szombaton hazamentem a munkából, lefeküdtem, és anyám csak a vasárnapi ebédhez keltett föl, utána visszafeküdtem, és hétfő reggelig aludtam.
A közlekedési dolgozók klubjában – ahol Nagy József, az Operaház ügyelője remek kis operatársulatot hozott össze – megismerkedtem egy nálam majdnem tíz évvel idősebb térképésszel, Edittel, akit tizenkilenc évesen azon nyomban feleségül vettem. Benne volt a döntésemben az is, hogy így megszabadulhatok otthonról. Két évig Editnél éltem, aranyos, kedves nő volt, a Kartográfiai Vállalatnál dolgozott. A nagy korkülönbség problémákat is jelentett ugyan, de végre bent lakhattam a városban. A szüleimmel emiatt sokáig nem voltam beszélő viszonyban. Mindenféle haknit elvállaltam, ami csak adódott. Rengeteget dolgoztam Földényi Jánossal és kórusával a rádióban is. Hétvégenként eljártam kőműves mellé segédmunkásnak, hogy ne érezzem eltartottnak magam.
A Rökk Szilárd utcában (a későbbi Somogyi Béla utcában) laktunk a Corvin mellett, onnan jártam a konziba, ahol többek között Kelen Péter bátyjával, Kelen Tiborral tanultam egy osztályban, aki később főkántor lett New Yorkban, valamint Szirmay Mártával, aki azután Nyugatra ment, és Czakó Máriával, aki Debrecenben lett vezető szoprán. A konzi négy évfolyamos volt, kettőt majdnem elvégeztem. Azért hagytam abba, mert közben felvettek a Zeneakadémiára. Kerekedett egy legenda arról, hogy kirúgtak, mert megvertem a tanáromat. Ez nem igaz, nem rúgtak ki, egyszerűen nem láttam értelmét tovább annak, hogy ott tanuljak.
Konzervatóriumi tanárunk, Kerényi György rossz néven vette, ha ellenőrizetlenül, engedély nélkül lépünk fel. Biztosan igaza volt, de én már szerettem volna kiállni és megmutatni, hogy mit tudok. Persze semmit sem tudtam még, legfeljebb szép hangom volt. Mindenesetre úgy összetűztünk Kerényivel, hogy végül otthagytam a konzit. Erre kitiltottak az ország összes középfokú zeneiskolájából. Néhány nap múlva mint segédmunkás elmentem a Zeneakadémiára felvételizni. Addigra komoly repertoárom volt, amit a konziban szedtem össze. A felvételin Fiesco áriáját énekeltem magyarul a Simon Boccanegrából. A bizottság tagja volt Forray Miklós, Lukács Miklós, Mikó András, Hoór-Tempis Erzsébet, Révhegyi Ferencné, Maleczky Oszkár, Lendvay Andor és Rösler Endre. Varasdy Emmi kísérte a felvételizőket zongorán. Annyira izgultam, hogy azt mondták: vegyem le a zakómat, és úgy énekeljek, mintha ők ott sem lennének. A legmagasabb pontszámmal rögtön felvettek az 1959–60-as tanévre a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola előkészítő évfolyamába. A híres tenorista, Rösler Endre osztályába kerültem, akit nagyon tiszteltem. Hallottam, hogy a harmincas években még Toscanini dirigálásával fellépett Salzburgban, valamint sikerrel énekelt a Milánói Scalában is De Sabata vezényletével. Óriási dolognak gondoltam, hogy egy ilyen világhírű énekestől tanulhatok majd.
A Zeneakadémia azonban csalódást okozott, nem szerettem oda járni. Rösler Endre európai klasszis, remek énekes és borzasztóan pedáns ember volt, de nem tudott tanítani. Mindenáron azt a feszített, nyomott, szűk torkú technikát, akarta minden növendékére rákényszeríteni, amellyel ő énekelt. Sohasem felejtem el, mindig azt mondta: kis, magvas hang. Ettől az erőltetett, préseléses énekléstől nekem minden óra után olyan szörnyű torokfájásom lett, hogy néhány hónap múltán Forray Miklós tanszakvezetőhöz mentem panaszra. Arra kértem, hadd menjek át másik tanárhoz. Ez akkoriban bevett gyakorlat volt, kérhették a növendékek, hogy inkább másnál folytathassák. Nekem addig mindig örömet okozott az éneklés, akkor viszont kellemetlenül fájt a torkom, és minden órára frásszal mentem be. Először azt hittem, bennem van a hiba, de amikor otthon énekeltem, sohasem fájdult meg a torkom. Az ének tanszakon azonban úgy döntöttek, most megmutatják, egy növendék, főleg egy előkészítős ne dönthesse el, hogy mi jó neki és mi nem. Példát statuáltak, azt mondták, én leszek az első, akinek ugyanannál a tanárnál kötelező végigjárnia az akadémiát. 1960-ban, a tanév végén letettem a vizsgáimat, majd eldöntöttem, hogy ilyen feltételekkel nem csinálom tovább. Egy pillanatig sem tartóztattak. Lendvai Andor volt az egyetlen, aki amikor a nyáron összetalálkoztunk, és magyarázkodni próbáltam, azt mondta: „Maga ne kérjen bocsánatot, maga az egyetlen okos ember a Röslernél, aki még idejében eljött tőle. Nála nem szabad tanulni, csak tönkretette volna magát is.” Azt persze egyetlen szóval sem mondta, hogy menjek inkább hozzá tanulni. Gondolom, nem akart konfliktust.
A Zeneakadémián egyetlen tanárt kedveltem igazán: Maleczky Oszkárt, nála szerettem volna tanulni. Titkon bejártam az óráira. Azért titkon, mert nem akartam Röslert megbántani. Oszi bácsi növendékei úgy énekelhettek, ahogy jólesett nekik, csak akkor szólt, ha valami nem volt jó. Egyik kávét itta a másik után, és folyton cigarettázott. Az évfolyamtársaim nagyon szerettek hozzá járni, mert mindig csak azt mondta nekik, mit ne csináljanak. Hagyta, hogy mindenki megtalálja a számára legmegfelelőbb, legtermészetesebb énektechnikát. Oszi bácsi megtudhatta, hogy nem állok túl jól anyagilag, ezért minden reggel ki volt fizetve számomra Zsuzsi néninél, a büfében egy pohár tej, egy kifli, meg egy kávé. Csak a halála után tudtam meg, amikor Zsuzsi nénivel találkoztam egyszer a városban, hogy a reggelimet Maleczky Oszkár fizette ki. Minden hónapban előre odaadta a pénzt. Sohasem tudtam neki megköszönni.
Számomra Maleczky Oszkár volt a legszimpatikusabb énekes: nem bugyolálgatta magát, nem volt beteges, szipkával cigarettázott, örökösen lóversenyre járt. Ugyanakkor remek énekes volt, kiváló Beckmesser, Telramund, Don Pasquale. Annak ellenére, hogy igazából csúnya, egyenes hangja volt, igazi énekes-színésznek láttam. A beszédgyakorlat óráinkat Mikó András tartotta, nála tulajdonképpen nem sokat tanultunk, csak állandóan piszkált bennünket. A féléves vizsgán a tanári kar előtt mindenkinek el kellett mondania egy verset. A többiek nagy József Attila-, Ady-, Kosztolányi- vagy Radnóti-költeményeket hoztak, én pedig odaálltam a vizsgabizottság elé, és mondani kezdtem: Móricz Zsigmond: A török és a tehenek. Fetrengett a röhögéstől az egész tanári kar. A következő órán Mikó András irgalmatlanul lehordott: hogy mertem egy ilyen komoly vizsgán egy ilyen barom verset elmondani. Biztos voltam benne, ha komolyat választottam volna, akkor nem nevettek, hanem kinevettek volna. A főiskolán mindig úgy éreztem, nem azt tanítják, amire nekem szükségem lenne, amit tanulni szeretnék.



Amikor kimaradtam a Zeneakadémiáról, Géza bátyámnál dolgoztam, aki a Rákos-menti Földműves Szövetkezet füstöltáru-standját vezette a Tolbuhin körúti nagycsarnokban. Árut rakodtam, eladóként is beálltam, mindenben segítettem neki. Közben megismerkedtem az egyik vásárlónkkal, Máté Mihály baritonistával, aki hamarosan szólt, hogy épp felvétel van náluk, a Honvéd Művészegyüttes Férfikarában, próbáljam meg. Másnap reggelre meg is beszélte a karmesterrel a meghallgatást. Kiss István karnagynak elénekeltem Sarastro áriáját, az O Isis und Osirist, és rögtön felvett. 1500 forint fizetést kaptam és egyenruhát. Első fellépésem egy békehangverseny volt a Magyar Állami Operaház színpadán, ahol a koncert szólistájaként Paul Robesont köszöntötték, és a Mély folyót énekeltük vele. Fantasztikus élmény volt!
Igazából a Honvéd Művészegyüttes Férfikarában tanultam meg énekelni, ott végre egész nap azt csinálhattam, amit szeretek. A konziban és a Zeneakadémián az nem tetszett, hogy az énekléssel foglalkoztunk a legkevesebbet. Elismerem, az összhangzattan, a zeneelmélet alapjait is minden énekesnek tudnia kell, de olyan mélységben, ahogyan azt nekünk tanították, sohasem lesz rá szükségünk. Arról már nem is beszélve, hogy a Zeneakadémián politikai gazdaságtant és tudományos szocializmust is tanulnunk kellett, ezeket végképp utáltam. Inkább naponta öt órát énekeltem volna egyhuzamban.



A Honvéd Művészegyüttessel rengeteget jártunk külföldre. 1960-ban elmentünk Lengyelországba, ahol megismerkedtem egy lengyel kislánnyal, akibe fülig beleszerettem. Miután hazajöttem, rájöttem, hogy a házasságomnak nincs sok értelme. Editet, a feleségemet csak gátolom abban, hogy normálisan tudja élni a saját életét. Sohasem voltam otthon, ebből is feszültségek keletkeztek, ezért szépen megbeszéltünk mindent, és barátságban elváltunk. Hazaköltöztem Rákosligetre.
Még a Zeneakadémián, Rösler Endre óráin ismerkedtem meg Récsey Elza korrepetitorral, aki férjével, Fischer Alajos építészmérnökkel a Mészáros utcában, a Szilágyi gimnáziummal szemben lakott. Igazán komolyan Elza néninél kezdtem el énekelni tanulni, aki több énektanárral is dolgozott zongorakísérőként, és jó érzékkel mindenkitől átvette, amit jónak tartott. Az édesanyja olasz volt, a zene és különösen az olasz opera a vérében volt. Csodálatos, gyönyörű idős hölgyet kell elképzelni egy finom ízléssel berendezett, szép lakásban. Spanyolul unaloműzésként tanult meg. Nagyon szerettem hozzá járni, szinte mindennap mentem, és minimális összeget kellett csak fizetnem az énekórákért. Géza bátyámat azután sem hagytam magára a csarnokban, hogy a Honvéd férfikarában énekeltem, egészen addig besegítettem neki, amíg Szegedre nem szerződtem.



A művészegyüttes tagjaként kétszer is jártam Szegeden: 1962-ben és 1963-ban. Abban az időben amatőr fotós voltam, és a legszebb képeimet épp Szegeden készítettem. Jól emlékszem, mennyire megragadott a Dóm téri árkádsoron egy furcsa, klinkertéglából épített csavart oszlop. A panteonba azonnal beleszerettem, de a dóm eklekticizmusa kifejezetten nem tetszett. A dóm mögötti görögkeleti templom egyedülálló ikonkincsei már az első látogatáskor felkeltették érdeklődésemet, és a második alkalommal újra megnéztem. Mielőtt Szegedre szerződtem, opera-előadást egyáltalán nem láttam a Tisza partján. A színházat sem ismertem belülről, hiszen nem ott léptünk fel. Fotós szemmel néztem a várost, emlékszem, mennyire megdöbbentett, hogy milyen szörnyű állapotban volt a Mátyás téri templom és a kolostor. Képeslapszerű fotókat csináltam. A Tisza különösebben nem fogott meg, a Dunához képest kicsinek, a Rákos-patakhoz képest nagynak tűnt. Az Alföld sem ragadott meg, gyermekkorom óta inkább a Dunántúl tetszett. Sohasem értettem, Petőfi miért találta szépnek, hogy messzire el lehet látni az Alföldön, amikor nincs is mit nézni. Ezzel szemben a Dunántúl dombjai ritmusával vagy épp ritmustalanságával, városai domborzathoz  idomuló jellegzetes, különleges hangulatú utcáival izgalmasabbnak tűnt. Pécset, Veszprémet, Kőszeget, Sopront sokkal jobban szerettem akkoriban.
Gregor József 1963 júniusában elment a Magyar Állami Operaházba próbát énekelni.  Csajkovszkij Anyeginjéből Gremin népszerű áriáját kérték, ám végig sem hallgatták, a közepénél félbeszakították.
– Ha Gremint énekeltem, később is az a kényszerképzetem volt, hogy a karmester az ária közepén leint, és azt mondja: köszönjük, majd értesítjük. Miután nem sikerült a próbaéneklés, két szál is Szegedre vezetett. 1963 decemberében vendégszereplésre mentünk a Honvéd Művészegyüttessel. A Tisza Szállóban laktunk, egyik barátom, K. Nagy Béla – aki korábban Vaszy Viktor hívására a Tannhäuserben az őrgrófot énekelte a szegedi színházban – javasolta, hogy ugyan neki végül nem sikerült bekerülnie az operatársulatba, de azért én próbáljam meg, jelentkezzek Vaszynál meghallgatásra. A másik szálat rákosligeti barátom, Szalay Miklós – az Operaház későbbi karigazgatója – jelentette, aki akkoriban Vaszy karigazgatója volt a szegedi színházban. Őt kerestem meg, ő szólt Vaszynak, hogy hallgasson meg. Jól emlékszem, a Tannhäusert próbálták a színházban. Akkor hallottam életemben először Szalma Ferencet, aki már országosan ismert drámai basszus volt. Vaszy Sarastro „Itt megtisztul a lélek...” kezdetű E-dúr áriáját kérte tőlem A varázsfuvolából magyarul, majd Fiesco áriáját a Simon Boccanegrából. Várady Zoli kísért zongorán. Vaszy szobájában jól sikerülhetett az előéneklés, mert utána azonnal lementünk a színpadra is. Mialatt énekeltem, Vaszy a földszinttől a harmadik emeletig szinte bejárta az egész nézőteret, és hallgatta, hogy a különböző pontokon hogyan hallatszik a hangom. Végül azt mondta, épp nincs státusa, ezért magánénekesnek nem tud felvenni, csak kóruskötelezettségű szólistának. Körülbelül negyven másodperc alatt végiggondoltam, mit feleljek. Úgy éreztem, nem szabad kihagynom ezt a lehetőséget, hiszen itt szólistaként is kaphatok feladatokat, viszont ha a művészegyüttesnél maradok, akkor lehet, hogy soha életemben nem fogok érvényesülni. Abban ugyanis biztos voltam, hogy az Operaházba még egyszer nem mentem volna vissza próbát énekelni. Igent mondtam Vaszynak, és jól jártam, mert egyetlenegyszer sem kellett a kórusban énekelnem. 1964. január 1-jétől szerződtem a Szegedi Nemzeti Színházhoz, és rögtön Szegedre is költöztem. 



Épp A varázsfuvolára készült a társulat, rögtön megkaptam a második őrtálló szerepét. Január 3-án kezdtük a próbát, és 4-én Vaszy már ki is rúgott. Az történt ugyanis, hogy az előző napon kaptuk meg a kottát, én pedig lapról kiválóan leénekeltem a szólamom, mert a művészegyüttesnél prima vista kellett tudnunk énekelni. Amikor a másnapi próbára is kottával érkeztem, Vaszy dühösen rám szólt: azonnal csukjam be a kottát. Amikor rám került a sor, nem énekeltem, mert egy szót sem tudtam a szerepemből. Egyszerűen nem tanultam meg. Az Öreg szörnyen mérges lett: „Mit képzel maga!? Azt hiszi, kíváncsi vagyok én arra, hogyan tud kottából olvasni? Takarodjon ki innen! Vegye tudomásul, ez egy operaszínpad, ahol maga nem fog a próbákon blattolni!” Teljesen leforrázva mentem haza, egész éjszaka nem aludtam. Azt gondoltam, milyen nagy marha vagyok, hogy idejöttem. Jó helyem volt a művészegyüttesben, ahol nem ordítoztak velem, mindent emberi hangon meg lehetett beszélni. Egészen odavoltam, de azért a szerepet gyorsan megtanultam. A másnap délutáni próbára már be sem vittem a kottát. Vaszy rögtön meglátott, és azzal kezdte, hogy elénekeltette velem a szerepet. Láthatóan elégedett volt, és azt mondta, megúszhattam volna az előző napi inzultust. Soha többé nem volt vele afférom. Atyai jó barátom lett. Nagyon szeretett engem. És én is őt! Az 1963–64-es színházi szezon végéig fél évad alatt hét szerepet énekeltem el. Szerencsém volt, hogy Vaszy rögtön az elején kíméletlenül megtanított rá: a legkisebb szerepért is keményen meg kell dolgoznom, és sohasem mehet be az ember készületlenül egy próbára. Később, amikor már Liszt-díjas voltam, mondtam egyszer neki: jól kitolt velem, amikor rögtön az elején annyi szereppel megpakolt. Huszonhárom évesen már Roccót énekeltem, amit három nap alatt kellett megtanulnom. Vaszy erre azt felelte: „Ha valakit, akinek van affinitása az úszáshoz, bedobnak a mély vízbe, és ki tud úszni a partra, akkor már csak a stílusán kell csiszolni ahhoz, hogy világbajnok legyen.” Ez valóban így van. Ha az első néhány hónap nagy megmérettetését idegrendszerrel, torokkal, aggyal, füllel és türelemmel kibírja egy énekes, akkor már nagy baja nem lehet. A pályám talán legnehezebb szakasza volt az az első, csonka szegedi évad, amelybe kezdőként belecsöppentem. Ha Vaszy azt mondta nekünk, fessük be az eget, nem azt kérdeztük, hogyan, hanem azt, hogy milyen színűre.
Hirdetés



Ajánló


Zalán Tibor
Kulka János
Velenczei Tamás
Juronics Tamás
László Zsolt
Kerek Ferenc
Bernáth Árpád
Alföldi Róbert
Pataki Ferenc
Szathmáry Gyöngyi
Szecsődi Ferenc
Szörényi László
Zsótér Sándor
Marton Éva
Schiff András
Nádas Péter
Fried István
Frank József
Lengyel András
Somfai László
Temesi Mária
Fritz Mihály
Sejben Lajos
Szonda Éva
:: Hollósi Zsolt 2006-2019 - e-mail : hollosizs@gmail.com / info@hollosizsolt.hu
www.hollosizsolt.hu