– A családi indíttatás mennyire volt meghatározó a pályaválasztásában?

–  A családi háttér alapvetően befolyásolt abban, hogy a zenei pályát választottam. Szüleim aktívan muzsikáltak. Édesanyám a két világháború között – sajnos csak né­hány évig – egy kiváló Hubay-tanítványnál, Donáth Antalnál tanult hegedülni. Do­náth szülővárosomban azokban az években iskolateremtő zenepedagógusi munkát végzett, neki is köszönhető, hogy pezsgő zenei és kulturális élet alakult ki a városban. Édesapám Hajdúdorogról ke­rült Makóra, előtte Nyíregyhá­zán a tanítóképzőben szer­zett kántor-tanítói oklevelet. Szép tenorhanggal rendelkezett, von­zódott a zenéhez, ugyanak­kor rendkívül határozott egyé­ni­ségű, erős belső tartású, szüle­tett pedagógus volt. Édesanyám az akkori szokás szerint a há­zas­ságkötése után abbahagyta a zene­tanulást, a gyermekneve­lésre és a háztartás vezetésére fordította minden energiáját. A gyermekeire azonban átörö­kítette zeneszeretetét, valami­lyen szinten mindannyian muzsikáltunk. Idősebb bátyám, György nagyszerűen he­gedült, de végül orvos lett, kertészmérnök nővérem, Mária jól zongorázott, Attila bátyám konzervatóriumot végzett, majd tanári diplomát szerzett és mindig a zenei és a kulturális élet közelében dolgozott.

– Milyen alapot jelentett a makói zeneoktatás?

– A makói magán zeneiskolában egy csodálatos pedagógusegyéniségtől, Istók Mar­gittól tanultam zongorázni, aki abban az időben végzett a Zeneakadémián, amikor Dohnányi és Bartók is ott tanított. Margit néni minden fontosat tudott a szakmáról, bár ő maga ritkán jelent meg a pódiumon. Ízig-vérig jó kritikus alkat volt, mindig tudta, melyik növendékének milyen tanulási, tanítási módszerre van szüksége ahhoz, hogy a legjobb eredményt érje el. Örök hálával tartozom neki és a szüleimnek, hogy a zenei pályára tereltek.

– Mikor dőlt el, hogy zongorista lesz?

– Tizenkét-tizenhárom éves koromban. Először a Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola zeneszerzés előkészítő csoportjába jártam, majd a gim­názium második évétől már zongorista lettem, Delley József tanár úr növendéke, Vántus István tanár úrtól pedig zeneszerzést tanultam. Előkészítősként négyen jártunk Vántus István osztályába, közülünk csak Huszár Lajos választotta a professzionális ze­neszerzői pályát. Vántus István rendkívül koncentráltan és kritikusan kezelte minden munkánkat. Kedvenc szavajárása volt a kompozícióinkra: „Már megint valami zöldsé­get hoztatok!” Azonnal lecsapott mindenre, amiben nem fedezte fel az eredetiség csírá­ját sem. Megkövetelte tőlünk az összhangzattan törvényszerűségeinek alapos ismere­tét, és mindig egyéni alkotásokat kért.

– Megfordult a fejében, hogy komponista legyen?

– Csak egészen rövid időre, mert működésbe lépett bennem az önkritika. Gondo­lom, ma is tudnék darabokat írni, de biztosan elégedetlen lennék velük. A zeneiroda­lom viszont – különösen a zongoráé és a csembalóé – kimeríthetetlenül gazdag, ha öt vagy tíz életünk lenne, az is kevésnek bizonyulna, hogy valamennyit birtokba vehes­sük.

– Milyenek voltak a szegedi konzervatóriumi évek?

– Izgalmas, pezsgő zenei élet volt Szegeden, szinte naponta jártunk az osztálytársa­immal Vaszy Viktor legendás operaelőadásaira. Életre szóló élményt jelentettek ezek az esték. Ma is jól emlékszem például Bartók három egyfelvonásosára vagy a Puccini-operák sorozatára. A konzervatóriumban tanított akkoriban Lendvay Ernő, a neves Bartók-kutató (akinek elméleti munkássága meghatározó volt Ujfalussy József és Kroó György későbbi Bartók-kutatásai számára is), de említhetném Tusa Erzsébetet, a jeles zongoraművésznőt és Bozay Attilát, az idő előtt elhunyt kiváló komponistát is. Dr. Nagy István zenetörténeti előadásait sem lehet elfelejteni, a Collegium Artium legen­dás volt a diákok és tanáraik körében. A sort sokáig folytathatnám. Engem ugyan nem tanított, de feltétlenül meg kell említenem a fantasztikus szegedi zongoristát, Höchtl Margitot, aki rendkívüli memóriai és zenei adottságokkal rendelkezett. Szinte az egész zongorairodalmat tudta. Rendelésre játszott bármit. A dzsessz- és a cigányzenészektől megszokta ezt a közönség, de egy zongoristától különleges attrakciónak számított. Höchtl Margit gyakran úgy adott koncertet, hogy kijött a pódiumra, meghajolt, és megkérdezte a hallgatóságát, mit játsszon. Előfordult, hogy hat Chopin-etűdöt, Liszt hírhedt La Campanelláját és a legnehezebb Beethoven-szonátákat rendelték tőle. Úgy tekintettünk rá, mint egy XIX. századból ittragadt csodára. A konzervatóriummal szemben lévő házban lakott, a mindennapi élet dolgaiban rendkívül esetlen volt, ezért a tanítványai nagy szeretettel törődtek vele, öltöztették, ápolták, hogy minél tovább közöttünk maradhasson.

– Hogyan lett a Zeneakadémia hallgatója?

– Előbb Delley József tanítványaként elvégeztem a tanári szakot a szegedi konzer­vatóriumban, közben több nyáron is részt vettem a Nemzetközi Bartók Szemináriu­mon, ahol Kadosa Pál és Solymos Péter meghatározó egyéniségükkel rányomták bé­lyegüket a pályámra. Lehetséges, hogy a kortárs zene iránti nagy vonzalmam részben nekik köszönhető. Ezeken a szemináriumokon, amelyekre később, zeneakadémista­ként is eljártam, a Bartók-művek elemzése került terítékre. Kadosa és Solymos mellett Ujfalussy József, Somfai László és Kroó György csodálatos előadásaira is emlékszem. A Zeneakadémián Zempléni Kornél növendéke lettem. Tudományos igényű alapos­sággal tanított, minden zenei és művészi fogalmat olyan pontosan le tudott írni, hogy mintát jelentett arra, hogyan kell zenéről beszélni. Karinthy mondásából – „A humor­ban nem ismerek tréfát!” – saját változatot kreált: „A zenében nem ismerek tréfát!” Fantasztikus kritikusunk volt! Nem mertünk úgy elmenni zongoraórára, hogy ne ké­szültünk volna fel technikailag és művészileg is a tőlünk telhetően legjobban. A leg­kisebb technikai sallangot is azonnal szóvá tette, páratlan igényességgel oktatott. Dohnányi növendékeként végezte a Zeneakadémiát. Érdekes, hogy a hallatlan alapos teoretikus felkészültsége ellenére is elsősorban intuitív alkat volt. Mindent elkövetett a zenélés, az előadóművészet spontaneitása, hitelessége érdekében, mert azt vallotta, hogy a közönségre a szuggesztivitással lehet leginkább hatni. Óráin elsősorban a mes­terségbeli tudásra, azaz a minél magasabb szintű technikai, zenei felkészültségre kon­centrált, a zongora esetében is fontosnak tartotta az alapvetően dús, de képlékeny hangzás kialakítását. Ugyanakkor az eredetiségre is figyelt: tud-e a hallgató egy sokszor játszott Beethoven-szonáta vagy egy Mozart-zongoraverseny megszólaltatásakor is eredetit, újat mondani. Egyszerre próbálta az elméleti, az elvont zenei gondolkodá­sunkat és a művészi habitusunkat is fejleszteni.

– Zempléni Kornélon kívül kik voltak még meghatározó tanárai?

– Az esztétikát tanító Ujfalussy József akadémikus hihetetlenül tiszta, világos gon­dolkodása és káprázatos felkészültsége nagy hatással volt rám. Előadásaiba nemcsak klasszika-filológusi ismereteit, hanem a zenepszichológia és a zeneesztétika legújabb kutatási eredményeit is beleszőtte. Meghatározó volt számomra Rados Ferenc is, aki­hez gyakorlati tanítás keretében jártam, de játszhattam neki szóló műveket is. A XIV-es teremben Rados tanár úr és Zempléni tanár úr órái egymást követték. Rados tanár úrhoz Schiff András ment utolsóként zongoraórára, Zempléni tanár úr pedig velem kezdett, így gyakran előfordult, hogy Rados is ottmaradt, és a két mester együtt nyüs­tölt. Minden apróságra kiterjedt a figyelmük, rengeteget tanultam ezekből az alkal­makból.

– Volt lehetősége nyomon követni a pesti zenei életet?

– Természetesen minden jelentősebb zongoraestet meghallgattam. Nagy szeren­csémre óriási kínálat volt. Renitens módon vokális koncertekre és kamaraestekre is el­jártam. Imádtam a vonósnégyeseket, különösen a Bartók-kvartettet, amely gyakran fel­lépett akkoriban. Sorozatban eljátszották Beethoven és Bartók összes vonósnégyesét. Világnagyságok is megfordultak Pesten, Martha Argerich, Yehudi Menuhin, David Ojsztrah fellépésére ma is jól emlékszem. Fischer Annie talán akkoriban volt a pályája csúcsán – ha egyáltalán lehet ilyet mondani egy hosszú évtizedeken át fantasztikus formában játszó muzsikusról. Az akkoriban eljátszott Beethoven-szonátái egy részét az elmúlt években kezdte kiadni a Hungaroton. Jellemző Fischer Annie fantasztikus igényességére: azt kérte, hogy életében ne jelentessék meg ezeket a felvételeket, mert úgy gondolta, vannak bennük hibák. Élőben hallva megrázó, katartikus erejű koncer­tek voltak ezek, a világ élvonalát jelentették. Azóta sem hallottam olyan mélységű és etalon értékű Beethoven-interpretációt, mint tőle. Szvjatoszlav Richter is elementáris hatással volt rám már a megjelenésével is: atletikus termetével úgy támadta le a zongo­rát, hogy közben simogatta. Fantasztikus hangszíngazdagsággal zongorázott. A to­vábbi példákat vég nélkül tudnám sorolni, hiszen rengeteg csodálatos koncertet hallot­tam. Amikor a Zeneakadémiára gondolok, mindig kicsit elgyengülök, mert életem leg­szebb évei közé tartoznak az ott eltöltött esztendők. A Fasori kollégiumban a koncer­tek után éjszakába nyúló szakmai beszélgetéseket, vitákat folytattunk a barátaimmal. Ez ma nagyon hiányzik.

– Mit jelentettek a pályáján ezek a kapcsolatok, barátságok?

– Kölcsönösen meghatározóknak bizonyultak. A Tisza partján otthon érzem ma­gam, szeretem ezt a várost. Anyai felmenőim Erdélyből származnak, talán ezért von­zódom annyira a hegyekhez. A szegedi Tisza-partról csak a hegyek vonulata hiányzik. Budapesten minden együtt volt. Mint ahogyan az a szakmai és a baráti társaság is együtt volt, akik nélkül nem tudom elképzelni az életemet. Szegeden igyekszem a tő­lem telhető legtöbbet megtenni a város és a régió zenei életéért, ugyanakkor a saját pá­lyámat is próbálom kibontakoztatni. Fontosnak tartom, hogy szakmai és baráti kap­csolataim – Szegeden kívül – erőteljesen kötődnek a fővároshoz is.

– Hogyan képzelte a pályáját, amikor megkapta a diplomát a Zeneakadémián?

– Szívesen jöttem vissza Szegedre, a volt iskolámba tanítani. Ígéretet kaptam arra is, hogy lesznek koncertezési lehetőségeim. Meg kell említenem, hogy kedves mesterem, Zempléni Kornél nem örült ennek. Úgy vélte, Budapesten kellene maradnom a pálya legszűkebb centrumában. Ezt az évek során kritikusok, elméleti szakemberek és elő­adóművész kollégák is megerősítették. Lehet, hogy nekik volt igazuk, nem tudom, ez­zel a kérdéssel most nem foglalkozom. A különböző zenei fórumokon számítanak rám, rendre meghívásokat kapok. A tanítás mellett rendszeresen koncertezem, nem­csak Szegeden, hanem az ország más pontjain és a rádióban is.

– Versenyzőként és később már zsűritagként is több zongoraversenyen részt vett. Mit gondol, mire jók ezek a versenyek?

– Szükség van rájuk, hogy legyen egy kitűzött cél az ifjú zongoristák előtt: egy adott időpontra minél jobban felkészülni. Ez a növendéket és a tanárát is inspirálja. A versenyeken egyre jobban látszik, hogy nemcsak a technikai perfektség számít, ha­nem a művekkel való minél mélyebb azonosulás és a mondanivaló mélysége is. Ugyan­akkor mégis fontos, hogy minél tökéletesebb legyen a technikai felkészültség, ami napi, rendszeres gyakorlás nélkül elképzelhetetlen. Ez pedig újat hozhat egy növendék életszemléletben. Az életmód megváltoztatása lehet, hogy egész életre kihat, hiszen ki­alakítja a rendszerességet, és megtanít arra, hogy vannak olyan időszakok a pályán, amikor a maximumot kell nyújtani, s azután a siker birtokában lehet relaxálni is. Ha ezek a versenyek nem volnának, sokan nem szembesülnének azzal, hogy valójában mi­lyen képességekkel rendelkeznek. Szükség van a versenyekre azért is, hogy a zongoris­ták megismerjék egymást. Tanárként magam is örömmel veszem, ha a versenyek győz­tesei és a kurzusokon részt vevő növendékek megtisztelnek azzal, hogy kikérik a vé­leményemet, beszámolnak a tapasztalataikról, eljönnek hozzám. Szívesen foglalkozom velük, ebből folyamatos szakmai kapcsolat, műhelymunka szokott kialakulni. Így én is tájékozódom arról, hogy kik azok a diákok, akikkel hosszú távon is lehet számolni ezen a pályán. Jómagam a zwickaui Schumann-versenyen – ahol a középdöntőig jutot­tam – és az olaszországi Varallóban, a Nemzetközi Debussy Zongoraversenyen – amit megnyertem – vettem részt. Rengeteg fontos tapasztalatot szereztem. Érdekes volt megfigyelni, hogy a világ minden tájáról összegyűlt versenyzők ugyanazt a kötelező darabot milyennek képzelik el, hogyan játsszák. Ugyanannak a műnek sokféle olvasata lehet, a hibákból, a félreértelmezésekből is lehet tanulni. Minden verseny horizont­tágulást jelent a fiatal muzsikusok számára. Az elmúlt tíz-tizenöt évben rendszeresen meghívást kapok a hazai zongoraversenyek (Nyíregyháza, Balassagyarmat, Békéstar­hos, a budapesti Földes Andor Zongoraverseny) zsűrijébe, így növendékeinket pon­to­sabban el tudom helyezni az országos mezőnyben.

– Számos kortárs darab bemutatása fűződik a nevéhez. Miért vállalkozik erre a sokak által nem szívesen vállalt, hálátlannak tartott feladatra?

– Az elmúlt évtizedek során sokféle zenét játszottam. Évek óta a régi zene, a né­met, olasz és a francia barokk muzsika, valamint a másik véglet, a hazai és a nemzet­közi kortárs zene áll hozzám legközelebb. A kettő között lévő bő kétszáz év sem ma­rad ki az életemből, hiszen azt is játszom, és az oktatás révén is napi kapcsolatban va­gyok vele. A sors kegyének tartom, hogy a zongoraóráimon naponta Bachhal, Mo­zarttal és Beethovennel találkozom. Tőlük játszani rendkívül fontos, az ő darabjaikat, mint az alaprepertoár legfontosabb építőköveit, minden zongoristának meg kell ta­nulnia. Vannak dolgok, amiket csak tőlük, valamint Chopintől és Liszttől lehet meg­tanulni. Ez egyaránt vonatkozik a művészi kifejezésre és a hangszerkezelés mechaniz­musára. A barokk zene megszólaltatása másfajta gondolkodásmódot kíván. Részben amiatt is, mert ha néhány óriást – Bachot, Händelt, Vivaldit – nem számítunk, akkor elmondhatjuk, hogy kevésbé fajsúlyos mesterek is írtak olyan felfedezésre érdemes kompozíciókat, amelyek megszólaltatásakor az előadó egyénisége legalább olyan fon­tos, mint a komponistáé. A zongoristák a Mozart- és Beethoven-műveket általában kellő alázattal játsszák, egy olyan barokk mester darabjának előadásakor, akinek a ne­vét legfeljebb zenetörténeti adalékként szoktuk idehaza emlegetni, felértékelődik az előadói fantázia. Olyan ez, mintha egy térképészt vagy egy geológust egy teljesen is­meretlen területre küldenének azzal a feladattal, hogy tárja fel és írja le. A kortárs ze­nében is hasonló úttörő feladatra vállalkozik az előadóművész, hiszen egy új darabnak nincs előadói hagyománya. Ha a szerző még él, vele persze lehet konzultálni. A jól megkomponált kortárs művek többsége korábbi nagy elődök eredményeire épül. Számos kortárs darabot eljátszva azt tapasztalom: csak a jó értelemben vett tradíció­követő kortárs zenének van hitele. Azoknak a szerzőknek, akik nyelvezetükben is olyan műveket komponálnak, amelyek a korábbi zenei köznyelvek folytatói, és ezek révén hordoznak valamilyen lényegi mondandót a hallgatóság számára is. Az a kom­pozíció, amely elefántcsonttoronyban kitalált hangok egymásutánja, sokszori áttanul­mányozás után a partitúrában jól mutathat és egyre többet megérthetünk belőle, de amikor a koncert végén – vagy már előbb – távozik a hangversenyteremből a hallgató, nem érzi úgy, hogy kapott volna valamit. Kurtág tanár úr Nyolc zongoradarabját ugyanolyan fontosnak tartom a pályámon, mint Bartók Szabadban-ciklusát. Hollós Mátétól és Madarász Ivántól ősbemutatókat (Új dal szöveg nélkül, Fantom-zene, BA-TRI-MUSIC stb.) is játszottam. Az ő zenéjük nagyon közel áll hozzám. Hollós meditatívabb, lírikusabb alkat, rendkívül igényesen, mint egy választékosan fogalmazó nyelvész, úgy írja meg a kompozícióit. Madarász végtelenül dinamikus zenéjében pe­dig mindig van valami elementáris, orffi, bartóki vagy a természeti népek zenéjét fel­idéző hatás. Több komponista is megtisztelt azzal, hogy felkért egy-egy műve bemuta­tására, így Bozay Attila, Kadosa Pál, Durkó Zsolt, Soproni József, Kocsár Miklós és Horváth Barnabás, hogy csak a magyar szerzőket említsem a teljesség igénye nélkül.

– Hogyan került kapcsolatba a Magyar Barokk Trióval, és mit jelentett ez az együtt­működés a pályája szempontjából?

– 1977-ben meghívást kaptam Bajára egy nyári zenei kurzusra, ott találkoztam a trió művészeti vezetőjével, Csetényi Gyula fuvolaművésszel. Ő jóval korábban, már 1970-ben megalapította a Magyar Barokk Triót, amelyben ő fuvolázott. Többször ját­szottam Csetényi Gyulával zongora-fuvola duóban, ezért 1989-ben, amikor változás történt az együttesében, hívott csembalistának. Ez újabb lökést jelentett a pályámon. Korábban is szerettem a barokk zenét, de igazából ekkor döbbentem rá, hogy milyen hatalmas is ez a repertoár. Feléledt bennem a kutatószellem, azóta állandóan keresem, melyek azok az elfeledett remekművek, amelyeket érdemes lenne a közönséggel is megismertetni. Eddig három önálló lemezt készítettem az együttessel, ezek közül az egyik CD-n Händel 9 német áriája hangzik el Hamari Júliával.

– Mennyiben más csembalón játszani, mint zongorán?

– Egészen más! A csembaló rendkívül sokat segít a régi zene, Bach, sőt akár Mozart muzsikájának értelmezésében is. A két hangszer látszólag nagyon hasonló – egyik tu­lajdonképpen a másik zenetörténeti következménye –, de a játékmódjuk, illetve a csembalón és a zongorán való interpretálás alapvetően különbözik. A csembalózás egé­szen másfajta előadói habitust kíván. Bár a billentyűzet hasonlónak tűnik – a fehér és a fekete billentyűk fordítottak –, a zongora ütős, a csembaló pedig pengetős hangszer. Az igazi nagy különbség az időkezelésükben van. A csembalón nem lehet a dinamikát annak megfelelően változtatni, hogy milyen energikusan billentünk, így az önkifejezés lehetősége szinte kizárólag időbeli lefolyású. Ebből következik, hogy a csembalista sokkal inkább rákényszerül arra, hogy elképzeléseit szabadabb deklamációval mondja el, mint a zongorista. Tapasztalatom szerint egy zongorista sokat profitálhat abból, ha csembalózik is, ugyanis zongorázása artikuláltabbá, deklamáltabbá válhat. Az elmúlt 12 év alatt számos meghívást kaptunk külföldre is, játszottunk Pozsonyban, Ausztriá­ban, Németországban és négy nagy koncertsorozatot adtunk Spanyolországban.

– Manapság kevés vidéken élő zongoristának adatik meg, hogy önálló CD-je jelenjen meg a Hungaroton Classicnál. Hogyan született meg az eredeti darabokat és izgalmas átira­tokat is tartalmazó Liszt-albuma?

– Sok Liszt-darab az utóbbi években került elő, és csak nemrégiben jelent meg a kottája. A CD legexponáltabb műsorszáma, a címadó „Revive Szegedin!” (Éledjen újra Szeged!) című átirat 1879-ben született, amikor a párizsi operaházban hangversenyt rendeztek a szegedi árvízkárosultak javára. Liszt nem tudott részt venni a hangverse­nyen, ezért egy – Massenet által hangszerelt – cigányzenekarra írt Szabadi-darabból a kései rapszódiái, a Csárdás macabre és a Csárdás obstiné stílusában készített zongora­átiratát küldte el. Ez a darab is bizonyítja, hogy Liszt egyszerű zenei matériához nyúlva is zseniálisat tudott alkotni. A „Revive Szegedin!” ugyanis impozáns, technikai megoldásaiban virtuóz átirat, amely ugyanakkor megtartotta az eredeti kompozíció részben csárdás, részben palotás, de mindenképpen magyaros elemeit. Mint sok Liszt-kézirat, ez is évtizedeken át elfeledve kallódott. A szegedi Somogyi-könyvtárban talál­tak rá a hetvenes évek végén. 1986-ban publikálták, 1987-ben kértek fel, hogy játsszam el. Akkor megtanultam, és be is mutattam Szegeden. A Hungarotonnál csak évek múl­tán szereztek erről tudomást. Mivel egyébként is tervezték, hogy készítenek velem egy lemezt, ez a darab megfelelő apropót jelentett. Így a CD egyik érdekessége lett, hogy szegedi zongorista játszotta lemezfelvételre először a „Revive Szegedin!”-t. Emellett több más ritkán hallható virtuóz Liszt-átirat, például a Beethoven Esz-dúr szeptettjé­ből készült Grand Septuor is szerepel a lemezen. A kilencvenes években indította el a Hungaroton a Liszt-ritkaságok sorozatát, amelynek részeként már több lemez meg­jelent. Az én albumom is ebbe a sorozatba illeszkedett. Igyekeztünk olyan darabokat válogatni, amelyekből eddig nem készült egyetlen lemezfelvétel sem. Ma már kibővült, szabadabbá vált ugyan a hanglemezkiadás, de idehaza az új lemezek jelentős része ma­gánvállalkozásban születik meg. A Hungaroton Classic műsorpolitikájával folytatja a magyar komolyzenei hanglemezgyártás korábbi nagy hagyományait. Egy ilyen, a nemzetközi zenei életben is jegyzett kiadó felkérésére ma is rangot jelent lemezt ké­szí­teni.

– A Szegedi Tudományegyetem Konzervatóriumának igazgatójaként hogyan látja az intézmény fejlődésének lehetőségeit? Milyen tervei vannak?

– Szeretném, ha a felsőfokú zeneművészeti képzés egyértelműen integrálódni tudna a szegedi felsőoktatás egészébe. A felsőoktatási törvényben érdemben kevés szó esik a művészeti képzésről. Fontos lenne, hogy mielőbb el tudjuk fogadtatni: a konzervató­riumban folyó munka teljesen adekvát a más főiskolai és egyetemi karokon végzettek­kel. Szegeden speciális helyzetben vagyunk, mert a mindennapokban karként műkö­dünk, ám az intézmény hivatalos nevében még nem jelenik ez meg. Jelenleg azon dol­gozom, hogy a zeneművészeti kar az egyetem egyik önálló kara legyen. Erre minden esélyünk megvan, a hegedű szakon közel húsz éve, a cselló szakon több mint tíz éve, a zongora szakon pedig épp tíz éve egyetemi képzést is folytatunk. Az elmúlt évtized­ben több fúvós szakon is beindult az egyetemi szintű oktatás. Mindez azt jelenti, hogy az itt folyó oktatás minősége ekvivalens a Zeneakadémián folyó egyetemi képzéssel, és az itt kiadott diplomáink is egyenértékűek az ott megszerezhetőkkel. A SZTE Kon­zer­va­­tóriumának a jövőben a régió legmagasabb szintű zenei intézményeként, szegedi ze­ne­akadémiaként kell működnie. A korábbinál lényegesen nagyobb súlyt szeretnék he­lyezni a tanári mesterség tanítására és az értelmiségképzésre. A zenei pályán persze to­vábbra is az a meghatározó, hogy ki milyen fokon játszik a hangszerén, de egy szólis­tának vagy egy zenekari művésznek sem merülhet ki ebben a tudománya. Fel kell ké­szítenünk a hallgatóinkat a művészetoktatásra is, ez kizárólagosan a mi kompetenci­ánk. Az ehhez kapcsolódó esztétikai, filozófiai és pedagógiai képzés nívóját feltétlenül emelnünk kell, fajsúlyosabbá kell tennünk, szervesebben be kell építenünk a napi gya­korlatba.

– Mennyire alkalmas zeneakadémiai szintű képzésre a konzervatórium jelenlegi, nem épp ideális épülete?

– Már most is láthatóak – némi térátrendezés eredményeképpen – kisebb változá­sok, ezt a munkát folytatnunk kell. A következő fázisban a nagyterem esztétikai és akusztikai értelemben is korszerű koncertteremmé alakítását tervezzük. Belsőépítészek és akusztikusok bevonásával már elkészültek a tervek, a pénzügyi források döntik majd el, melyik változatot tudjuk megvalósítani. Szeretném, ha egy sípos orgonát is si­kerülne építenünk. Ma már egy ilyen intézményben elengedhetetlen, hogy egy 21. századi igényeknek megfelelő stúdió is rendelkezésre álljon. Az anyagi lehetőségek függvényében a tantermeket is felújíttatjuk, és hosszabb távon szeretnénk a tetőtér be­építésével újabb tantermeket, esetleg zenekari próbateremnek is alkalmas előadótermet is kialakítani.

– Hogyan látja, milyen ma Szeged zenei élete? Milyen változásokra lenne szükség?

– Összetett kérdés. Önálló szervezeti egységek vannak, amelyek diszfunkcionális szerepet tölthetnének be, ha a vezetői nem törekednének az együttműködésre. Én az egyéniségemből fakadóan is konszenzuskereső vagyok. Jelenleg nagyon jó a konstellá­ció a városban: a Szegedi Szimfonikus Zenekar igazgató-karnagyával, valamint a Sze­gedi Nemzeti Színház vezetésével és a város irányítói közül is többekkel személyes jó kapcsolatot sikerült kialakítanom. Úgy gondolom, ezáltal is jó ügyet tudok szolgálni. Szegednek hosszú távon is a régió kulturális központjának kell maradnia, amihez pénz kell, ezért majd Brüsszellel, az Európai Unió illetékeseivel is jó kapcsolatot kell fenn­tartanunk. Az elmúlt időszakban a város vezetői exponált, hatékony lépéseket tettek ennek érdekében. Nekünk, a város kulturális életében vezető szerepet betöltő embe­reknek maximálisan együtt kell működnünk, egyeztetnünk kell a terveinket. Jó példa volt erre az a május végi nagyszabású diplomakoncertünk, amelyen végzős növendéke­ink a Szegedi Szimfonikus Zenekar közreműködésével és Gyüdi Sándor vezényletével léptek fel a SZTE Aulájában. Fontosnak tartom, hogy a diplomát szerző fiatal művé­szeink – akár szólistaként, akár zenekari művészként – benne maradjanak a város ze­nei vérkeringésében, koncertéletében. Ehhez egyeztetni kell a programokat, kölcsönö­sen segítenünk kell egymást. Megvitatás után a legéletképesebb ötleteket kell megvaló­sítanunk. Nyugat-európai mintára érdemes lenne rangos zenei fesztivált szerveznünk. Szeged közismerten fesztiválváros, de a Dóm téri szabadtéri programja jól körülhatá­rolható, nem kaphatnak benne szerepet olyan műfajok, amelyekre pedig szükség lenne. Nagyon jó gondolatnak tartom, hogy erre a nyárra meghívták José Curát, a vi­lághírű argentin tenoristát, aki koncertet ad a Dóm téren. Javasoltam a város vezetésé­nek, hogy néhány hasonlóan nagy egyéniség meghívásával csalogassuk ide a művészet­barát közönséget, mert ezzel a gazdasági élet szereplőinek támogatását is elnyerhetjük. Komolyan kell vennünk, hogy a kulturális élet megszervezése és hatékony működte­tése folyamatos párbeszédet kíván a gazdasági és a politikai élet irányítóival. Szó nincs arról, hogy demarkációs vonalat kellene ezek közé a szférák közé húzni, hiszen ezek kölcsönösen egymás pozitív vonásait erősíthetik. Azt szeretném, ha Szeged olyan kul­turális centrummá tudna válni Magyarországon, mint amilyen Salzburg Ausztriában. Lehet, hogy ma még Budapest után Szeged az ország második szellemi központja, de ha ezen a téren nem teszünk sokkal többet, a vidéki nagyvárosok közötti egyre erő­sebb versenyben veszélybe kerülhet ez a pozíciónk. Olyan programokat kell kitalál­nunk, amelyek akár európai, de országos léptékben mindenképpen jelentősek. Minden olyan lépést el kell vetnünk, amely picit is a bezárkózás, a provincializmus irányába vezet. Inkább kockázatot kell vállalnunk, és Európa, sőt a világ legjobbjait kell meg­hívnunk.

– Milyen fellépésekre készül mostanában?

– A Magyar Barokk Trióval a nyáron a hangulatos kisvárosban, Edelényben adunk koncertet, majd ősszel hangversenysorozatot indítunk. A Szegedi Kortárs Zenei Na­pokon zongoraestet adok, erre az elmúlt évtizedekben játszott kortárs darabokon kí­vül egy Soproni-bemutatóval is készülök. Az újraindított Konzervatóriumi Esték so­rozatban kollégáimmal és hallgatóinkkal együtt szerepelünk. A műsorterv most ké­szül. Nem könnyű az előadóművészi pályán is maximumot nyújtani, ugyanakkor ta­nítani és egy intézményt is irányítani egyszerre. Amikor egy-egy fárasztó nap után ha­zamegyek, és odaülök a zongorához vagy a csembalóhoz Bachot játszani, öt-tíz perc után teljesen felfrissülök. Fogalmam sincs róla, élettanilag hogyan működik ez, de olyankor mindig újra megnyugszom és feltöltődöm. Szerencsés vagyok, hogy ilyen családi miliőből indultam, és arra tettem fel az életem, hogy muzsikus legyek. Remé­lem, sikerül ebből valamit átadnom a tanítványaimnak, kollégáimnak is.