– Emlékszik, mikortól kezdte érdekelni a színház?

– Már egészen kicsi gyerekként színházat csináltam. Összegyűltünk a környékbeli gyerekekkel, mindenféle kacatokat magunkra aggatunk, és különböző szerepeket ját­szottunk. Kaptam egy bábszínházat, saját magam csináltam hozzá bábfigurákat is. Ak­koriban nagyszerű felnőtt előadások mentek a Bábszínházban, Ligeti György Aven­tures-je, A csodálatos mandarin, Beckett Szöveg és zenéje. Olyan progresszív produk­ciók, amilyeneket a színházakban nem lehetett látni. Általános iskolás korom­ban ál­landó szereplője voltam a kulturális seregszemléknek. Az akkoriban gyakori is­kolai ün­nepélyeken is szavaltam, mert színész szerettem volna lenni. A színházi elő­adások kö­zül egy opera, a Faust volt az első élményem. Kamaszkoromtól rendszeresen jártam anyám­mal a Pesti Színházba és a Vígszínházba. Akkoriban kitűnő volt a társu­lat,
a Bolha a fülbe című kommersz bohózattól a Székely Gábor rendezte Macskajáté­kig sok színvonalas előadást láttunk. Azt gondoltam akkor, körülbelül ez lehet a szín­ház.

– Mikor jött rá, hogy másmilyen is lehet?

– Tizenhét éves koromban az első mesterem, egy fiatal magyartanárnő elvitt a Stú­dió K. Woyzeck-előadására, és akkor valahogy megbillent minden. Nem értettem semmit. Úgy éreztem, hogy az egyik fajta színház kizárja a másikat. Most is így gon­dolom. Tizenhét évesen zavarba jöttem, és sokáig úgy is maradtam.

– A Szeged történetét ismerők számára a Zsótér név jól cseng. Van valami köze a neve­zetes szegedi Zsótérokhoz?

– Apám a Békés megyei Kunágotáról származott. Annyit sikerült kiderítenem, hogy a görög eredetű híres szegedi gabonakereskedő Zsótér család szegényebb ágához tartozott. Apai nagyanyám volt Zsótér lány, nem házasodott össze Zemencsik nagy­apámmal, ezért a gyermekeit Zsótér néven anyakönyveztette. Sokáig nem is tudtam ezekről a szegedi vonatkozásokról. Gyermekkoromban félelmetesen értelmetlennek és idegennek tűnt a nevem.

– A szűkebb családjában volt színházi ember?

– A szüleim mindketten jogászok. Anyám néptáncos volt, szerette a színházat, de sohasem foglalkozott vele komolyan. Annak ellenére, hogy érzékeny személyiség volt, kemény értelmiségi foglalkozást választott, hiszen ügyészként meglehetősen idegtépő munkát végzett. A színházba járást inkább csak kikapcsolódásnak tekintette. Én a ta­nárnőmmel együtt jelentkeztem a színművészeti főiskola dramaturg szakára, ő kiszállt a felvételi vizsga harmadik fordulójában, mert link dolognak találta, engem viszont vá­ratlanul felvettek. Korábban otthoni nyomásra orvosnak készültem, végül a színművé­szeti mellett magyar-történelem szakra jelentkeztem a bölcsészkarra.

– Szülei nem nézték jó szemmel a színházi terveit?

– Minden realista szülő komolytalannak tartja a színházi világot. Arról, hogy mit csinál a dramaturg, normális ember nem sokat tudhat. A főiskolán húsz évig nem is indítottak dramaturg szakot. Akkor viszont tizenöten kezdtük el, többek között Galgóczy Jutka is osztálytársam volt, akit Szegeden is jól ismernek.

– Mire volt jó a főiskola?

– Óriási naivitással mentem oda, ami használhatatlannak bizonyult. Idősebbekkel, egyetemet végzett emberekkel kerültem össze, mindent elhittem, amit mondtak. Sze­rettem volna a színház közelében lenni, ugyanakkor azoknak a feladatoknak nem mindig tudtam megfelelni, amiket kértek tőlünk. Csodáltam, tiszteltem Ungvári Ta­mást, sokat tanultam tőle, miközben a többiek a világ legnagyobb linkjének tartották. Ungvári – akiben később én is csalódtam – sok mindenről beszélt, és elegendő kíván­csiságot keltett bennem ahhoz, hogy mindennek utánajárjak. Osztovits Leventétől, az Európa Kiadó igazgatójától és Gyárfás Miklóstól is rengeteget tanultam. Túlhordott kamaszkorban voltam, hosszú hajat növesztettem, életemben először rágyújtottam, éj­szakázni kezdtem. Roppant bonyolultnak láttam a világot, a magánéletem is meglehe­tősen zűrösen alakult. Szerencsére az első év után váratlanul filmszerepeket kaptam, és a filmezés a főiskola végéig ki is tartott.

– Hogy találták meg a filmesek?

– Esztergályos Károly keresett a Redl ezredesről szóló filmjéhez egy csinos, szőke fiút, aki Redl szeretőjét játszaná. Az akkori felesége meglátott a főiskola folyosóján, és felhívta rám Esztergályos figyelmét. Utána Sólyom András és sokan mások is hívtak forgatni. A legjelentősebb szerepem Sándor Pál Szerencsés Dániel című filmjében volt. Fantasztikus élményeim maradtak ezzel kapcsolatban, hiszen ez a film Cannes-ban is díjat kapott. A főiskolás évek alatt többet filmeztem, mint sok színész szakos kollé­gám. Ezt egy ideig nem is tudtam helyre tenni. Veszélyesen fiatal és tájékozatlan vol­tam. Ugyanakkor jó is, hogy így történt, mert olyan voltam, mint a szivacs, mindent magamba akartam szívni. Az egyetemet végzett idősebb osztálytársaim mindent hűvös kontrollal szemléltek, és sokszor aszerint értékeltek, hogy fontos-e a karrierjük építé­séhez. A főiskola egyébként ugyanolyan volt, mint maga az ország. A negyedik év vé­gére már rettentően gyűlöltem. Teljesen normálisan lázadtam minden ellen. Nem fo­gadták el a diplomamunkámat, amit Gáspár Margitnak, az Operettszínház egykori igazgatójának színházi tevékenységéről és színdarabjairól írtam. Gáspár a színházi ber­kekben alantas személyiségnek számított akkoriban, így a dolgozatom nem volt elég magasröptű a bírálók számára. Joggal, de irgalmatlanul visszadobták, ezért nem kap­tam diplomát. Amikor kirúgtak, megdermedt a levegő körülöttem. Az volt az első nagy pofon az élettől.

– A sok filmforgatás közben nem fordult meg a fejében, hogy dramaturg helyett inkább színész legyen?

– Dehogynem. Rengeteget filmeztem, de tudtam, hogy a színészetet nem csinál­hatja magától az ember, csak ha hívják. Amikor színházba is hívtak játszani, hamar kiderült, hogy az egy teljesen más dolog. Nem tanultam próbálni, mindig féltem
a színpadon. A filmezés kockázatmentes volt. Ha jó rendezők kezébe kerültem, akkor kitaposták belőlem a maximumot. Egy színházi próbafolyamat egészen más, a szín­padon mindig rossz voltam. Kiugróan jó kritikákat filmszínészként is keveset kaptam, bár egyértelműen elismertek. Azt hittem, mindig megtalálnak majd a filmesek, nem számoltam azzal, hogy minden fiatal arc egyszer lejár. Azok a profi színészek, akikkel együtt végeztem a főiskolát, Eszenyi Enikő és Rudolf Péter kivételével szinte egyálta­lán nem forgattak. Furcsa volt, hogy én viszont húsz filmben játszottam néhány év alatt. Ez azt hitette el velem, úgy is filmszínész lehetek majd, hogy nem kell vért fo­lyatnom érte. Semmiféle tudatosság nem volt bennem. Amit igazán csinálni szerettem volna, azt nem mertem. Vártam, hogy mi történik.

– Mihez kezdett a főiskola után?

– Egyik barátom szólt Ruszt Józsefnek, aki az előző évben el akart hívni Szegedre. Akkor már Zalaegerszegen dolgozott, oda hívott. Összecsomagoltam és leköltöztem. Fontos váltásnak éreztem, hogy végre elszakadtam a szüleimtől. Háromezer forint fi­ze­tést kaptam. Két évig maradtam.

– Ruszt József színháza jó iskolának bizonyult? Mit tanult tőle?

– Azt hiszem, egyszerűen egy szépfiút látott bennem, de tiszteletben tartott, nem kerültem az ágyába. Nem voltam számára komoly szellemi partner, viszont felküldött a színpadra játszani. Sőt jelmez- és díszlettervezést is bízott rám, és iskolai beavató­szín­házat is csináltam. Nála tanultam meg a színház működését. Ennél többet nem is vár­hattam. Megtanultam azt is, hogy személyiség nélkül nem működik a szín­ház. Sokat gondolkodtam azon, hogy megfejtsem Ruszt módszerét. Mindig maga köré gyűjt te­het­séges fiatalokat, majd mindenkit kiírt maga mellől. Egy év múlva már én is úgy érez­tem, egyetlen percig sem tudok mellette maradni, mert fojtogat az önmaga körül ki­alakított személyi kultusz. Szerencsém volt, találkoztam valakivel, aki elhívott Szolnokra. Soha életemben nem kellett sokáig olyan helyen maradnom, ahol úgy érez­tem, nem bírom tovább.

– Hogy kezdett rendezni?

– Huszonnyolc éves koromban züllött életet éltem, Szolnokon és a Radnóti Szín­házban voltam dramaturg. Visszatekintve nem hiszem, hogy jól csináltam, bár menő dramaturgnak számítottam, sokan dolgoztak velem. A rendezők inkább társalkodókat kerestek, csacsogni kellettem, érdemi munkára nem emlékszem. Elek Judittal forgat­tam, amikor összeismerkedtem azzal a különös színésznővel, aki tizenhét éves korom­ban a Woyzeck-előadással összezavarta az agyamat. Ő Gaál Erzsi volt. Együtt játszot­tunk a filmben, a forgatás közben rengeteget beszélgettünk. Számomra ő félisten volt, sokat hallottam róla, tudtam, hogy mielőtt éhen halt volna, elszerződött Nyíregyhá­zára színésznőnek. Léner Péter lehetőséget adott neki, hogy rendezzen is. Tökéletesen mást csinált, mint amit addig profi színházi körülmények között idehaza láttam. El­hívott dramaturgnak, amikor Büchner darabját, a Danton halálát rendezte. Ahhoz fogható színházi élményem soha sem volt. Végigkísértem a felkészülését: az utcáról szedett össze huszonöt szakmunkásképzős gyereket, melléjük hat profi színészt és egy énekesnőt kért fel. Gondolati radikalizmusában a mai magyar színház meg sem köze­líti azt, amit ő tíz évvel ezelőtt csinált. Azzal az előadással elmondta, hogy mit gondol a népről, a forradalomról, a politikáról, az érzékiségről. Asszisztáltam neki, szövegeket csináltam, rám bízta részben a gyerekekkel való foglalkozást is. Hamar szimpátia ala­kult ki közöttünk, amiből szerelem, majd tíz évig tartó együttélés lett. Leköltöztem Nyíregyházára előadásokat csinálni. Amikor látta, milyen rossz minőségű emberekkel dolgozom, azt tanácsolta, inkább írjak darabokat. Írtam, ő fel is készült a megrendezé­sükre, de a színház nem engedte. 1989-et írtunk, túl durvának, mocskosnak találták őket.

– Melyik volt az első rendezése?

– Sok mindent kaptam úgy az élettől, hogy váratlanul jött egy lehetőség, kellő ha­lálfélelem után belevágtam. Először egy Beatles-számokból összeállított zenés darabra kértek fel, de nem volt hozzá se normális zenekar, se megfelelő technika, ezért vissza­adtam. Az első rendezői munkámat, A kaktusz virágát én választottam. A rendezésre sem kerestem a lehetőséget, ahogy filmezésre sem. Az első munka után az egyik hozta a másikat. Amikor huszonkilenc-harminc évesen pályát módosítottam, semmiféle tu­datosság nem volt bennem. Valószínűleg Gaál Erzsi nélkül sohasem találtam volna meg, hogy mi a dolgom a színházban, mert senki sem biztatott volna ilyen radikális lépésre. Erzsi nagyon hiányzik. Nemcsak azért, mert nagyon szerettem, hanem azért is, mert amióta meghalt, nem találok senkit, aki őszintén, pontosan megmondaná, hogy jó vagy rossz, amit csinálok, és a helyes irányba lökne. Pedig szükségem lenne rá, mert ez a furcsa, veszélyes, korrupt színházi közeg könnyen elnyeli, megfojtja az em­bert.

– Önt gyakran azért is hívják rendezni, mert tudják, hogy extrém, eredeti előadásra szá­mít­hatnak. Nem biztos, hogy rajong majd érte a közönség, de az valószínű, hogy érdekes, iz­gal­mas, újszerű lesz...

– Eleinte sok rossz napom volt, nagy önbizalomhiánnyal kezdtem rendezni. Mint ahogyan az egész életemet alapvetően önbizalomhiánnyal éltem. Mások kialakítottak rólam egyfajta véleményt, és azután azt várták, hogy igazodjam az elvárásukhoz. Nem tudok kibújni a bőrömből, de sokszor jó lenne. Szeretném megérteni, hogy mi a baj azzal, amit csinálok. Miért nem értik, amikor én közérthetőnek, szépnek, emberi mélységeket letapogatónak gondolom. Legfeljebb sajátos eszközökkel igyekszem mind­­ezt kifejezni. A rendezést nem tanultam, nem volt alattam védőháló. Állandóan lezuhantam, mindig újra fel kellett másznom, de nem bántam, mert azt gondoltam, ebből tanulok. Ezzel egy idő után visszaéltek, elvárták, hogy mindig piros csíkot fes­sek a falra. Borzasztóan rossz érzés volt, mert nem akartam ugyanazt csinálni egész életemben. Nem jó érzés az édes hülye kategóriájába soroltnak lenni. Tíz éve megállás nélkül dolgozom, nem fizettek érte sokat, nem gazdagodtam meg belőle, de szeretem csinálni. Csak naponta meg kell küzdenem azzal, hogy mondjam el a színészeimnek mindazt, amit kérni szeretnék tőlük, amit jó lenne kipróbálni. Nem tudok olyan radi­kális lépéseket tenni, mint amilyeneket Gaál Erzsi tett, akinek minden előadása más volt. Nekem biztosan kicsit egyfajták az előadásaim, bár igyekszem a közhelyeket el­kerülni. Minden új munka előtt óriási bennem a félelem, de tudom, hogy a feladatot el kell végeznem. Ha olyan emberekkel dolgozom együtt, mint például a Szentivánéji álomban Oberfrank Péter, a szegedi zeneigazgató, akkor élvezet a munka. Ha hülye színházvezetővel, akkor rossz. Miközben négyszemközt hátba veregettek, sokszor nem vállalták értem a felelősséget a közönség előtt, ezért ma már nem számítok semmi jóra.

– Fontos, hogy szeressék a színészek?

– Nem tudok másként dolgozni. Sokan rossz véleménnyel vannak rólam, és azt mondják, az utóbbi években megváltoztam. Korábban sokkal kedvesebb, óvónősebb voltam. Ez elmúlt. Türelmetlen vagyok már a kedélyességgel, a lustasággal, az előre láthatóval, a biztossal és az unalommal szemben. Úgy érzem, elrabolják az időmet a hiábavaló, értelmetlen fecserészések. Ha indulat és felháborodás helyett piknik vagy babazsúr van a színpadon, nem érdekel, és nincs már bennem tisztelet. Összehozott az élet sok kivételes idős színésszel, nagyon tetszik, ahogyan dolgoznak. A közepesekből van a legtöbb, akik a lelkük mélyén tudják, hogy nem csinálnak semmit a színpadon. Sokáig azt hittem, bele kell bújni a bőrükbe, ki kell szívni a vérüket, ma már tudom, hogy semmit sem lehet helyettük megcsinálni.

– Van olyan színész, akiről elismeri, hogy nagy művész, ugyanakkor nem tudna vele dolgozni?

– Hazudnék, ha igennel válaszolnék. Persze van olyan, aki más előadásában tetszik, de érzem, hogy lepattannánk egymásról.

– Emlékszik nagy „meccsekre”?

– Gálffi Lászlót fiatal koromban imádtam. Amikor a Vígszínház stúdiószínpadán dolgozni kezdtünk, talán még szimpatikusak is voltunk egymásnak. Ruszt Józseffel csinálta volna a Faustot, de helyette végül engem kértek fel a produkció megrendezé­sére. Gálffinak határozott elképzelése volt a szerepről, amit Ruszttal meg is tudott volna valósítani, én azonban mást gondoltam a darabról. Ő nem engedett, én pedig nem akartam úgy megcsinálni az előadást. Két év kellett ahhoz, hogy elsimuljon kö­zöttünk az akkor támadt vihar. A rendező számára ideális helyzet soha sincs. Ugyan­abban a darabban Béres Ilonával, Börcsök Enikővel, Király Attilával, Kaszás Attilával csodálatos munkakapcsolatom alakult ki. Máig álmatlan éjszakáim vannak viszont, ha eszembe jut a borzalmas együtt nem működés Sinkó Lászlóval. Neki nem voltam jó, én pedig rettegtem tőle, mégis gyáván elvállaltam a munkát. Kölcsönösen szenvedtünk egymástól.

– Olyan is előfordult, hogy tartott valakitől, majd kellemes meglepetés érte?

– Hogyne, Lukács Sándor jó példa erre, aki az Apát játszotta Esterházy Péter da­rabjában, a Búcsúszimfóniában, amit a Vígszínházban állítottam színpadra. Börcsök Enikőtől és Béres Ilonától is rettegtem, mégis nagyszerűen tudtunk dolgozni. A leg­nagyobb találkozásom Miskolcon volt Kuna Károllyal, akit egészen kivételes színész­nek tartok, és boldog vagyok, ha őt rendezhetem. Pontosan tudom, kik azok az embe­rek, akikre a jó munkához szükségem van.

– Mi a közös jellemzőjük?

– Önállóak, szuverének. Nem nekem csinálják a színházat, hanem önmaguknak. Hihetetlen a képzeletviláguk és rettenetesen infantilisek, miközben érett, felnőtt, sokat tapasztalt egyéniségek. De nincs bennük hülye gőg és kivagyiság. Ilyen Király Levente is, akitől ugyancsak tartottam.

– Bizonyára akadtak rossz választásai is.

– Sokszor ráfáztam arra, hogy szimpatikus volt valaki, vagy nagyon tetszett, és azért akartam vele dolgozni. Mára megtanultam, hogy a színházban sokkal izgalma­sabbak a szublimált viszonyok, amikor a színpadon, a produkcióban jelennek meg az erotikus vágyak, érzelmek. Az első öt évben szinte csak erről szóltak az előadásaim.

– Mi változtatott ezen?

– Elhívtak Budapestre rendezni. Valamiféle funkcionalitás költözött akkor az éle­tembe. Korábban élveztem a szabadságot, a vidéki színházi életet, Pesten viszont úgy éreztem, mások az elvárások: csinálj olyat, mint korábban, de úgy, hogy az nekünk is jó legyen. Ezzel megoldhatatlannak tűnő feladat elé állított az élet. Jöttek egymás után a jobbnál-jobb lehetőségek. Mindig úgy gondoltam, ki kell használnom őket, mert mindegyik feladatból tanulhatok. Mindenki vágyik arra, hogy megméressék a mun­kája. Vidékre ritkán mennek el a szakmabeliek, a legnevesebb kritikusok, ezért elvétve fordul csak elő, hogy egy produkciónak nagy visszhangja van. Pesten sokszor egy nap alatt többen néznek meg egy előadást, mint vidéken egész hónapban. Ez nem jelenti azt, hogy a fővárosi jobb közeg, csak a nyilvánosság ott összehasonlíthatatlanul na­gyobb. Vidéken sokáig úgy éreztem, mintha egy zárt intézetben dolgoznék. Hittek bennem, támogattak, szerettek is. Teljesen más volt, amikor Pesten üzemi méretekben új emberekkel kellett találkoznom. Úgy éreztem, azt várják, hogy mutassak fel vala­mit. Hozzam az eredményt, miközben a közös munkába ők nem akarnak belefektetni semmit sem. Holott csak úgy jöhet létre egy jó produkció, ha mindkét fél a maximu­mot adja.

– Amikor 1996-ban a Szegedi Nemzeti Színház akkori új művészeti vezetője, Szikora János hívta, mi szólt Szeged mellett?

– Épp állástalan voltam, mert nem sokkal korábban ment vissza Schwajda György színházigazgatónak Szolnokra. Gaál Erzsit és engem is kirúgtak. Nagyon csúnyán bán­tak el velünk, senki egyetlen könnyet nem ejtett értünk. Feléltük a jövedelmünket, minden munkát el kellett vállalnom. Amikor Szikora János felhívott, hogy Telihay Péterrel együtt vár engem is Szegedre, örömmel jöttem. Kihúzott a bajból, sokat kö­szönhettem neki. Amikor az utolsó évben felmondtam, és megkért, hogy maradjak, mert pályázni fog színigazgatóként, kutya kötelességemnek tartottam, hogy maradjak, hiszen korábban úgy szedett fel az utcáról. Szabadúszó rendező voltam, ami Magyar­országon egyet jelent a teljes létbizonytalansággal.

– Milyen művészeti vezető volt Szikora János?

– Kívülről jobban tudná elemezni ezt valaki más. Nem tudom, alkalmas-e vezető­nek, de az biztos, hogy nála van kultúra, színvonal és szabadság. Az más kérdés, ho­gyan szórja el a pénzt, vagy hogyan szóratják el vele mások, akiknek épp ez a céljuk. A problémák ellenére is úgy gondolom, szakmai szempontból Telihay Péterrel mind­ket­­ten sokat profitáltunk ezekből a szegedi évekből.

– Szegedi bemutatkozó rendezése Rostand A sasfiók című drámája volt. Visszatekintve mit gondol ma arról a produkcióról?

– Bukásnak könyvelték el, mert úgy érezték nem tudtam elmesélni ezt a primitív történetet. Ugyanakkor vizuálisan sok mindent kipróbáltam benne. Nem a sztorira koncentráltam, hanem különleges képeket akartam megmutatni, és szerettem volna kiugratni egy tehetséges fiatal színészt. Mészáros Tamás akkor talán még nem tudta megmutatni mindazt, ami benne van, de ha egyszer rossz viszonyba kerülnénk is egy­mással, arra biztosan mindig emlékezni fog, hogy A sasfiók próbái és huszonöt elő­adása alatt rengeteget tanult a szakmáról.

– Következő szegedi rendezését, Az ügynök halálát már másként fogadta a közönség.

– Fantasztikus volt végre egy igazi nagy színpadon dolgozni, ráadásul a közönség reakciója is csodálatos volt. Sohasem fordult velem addig elő, hogy a színészeimet a vasfüggöny elé tapsolják. Noha Miller darabja meglehetősen szirupos, egyetlen pil­la­na­­tig sem éreztem, hogy ízlésbeli engedményeket tettem volna. Hatalmas bukta volt vi­­szont a következő előadásom, az Arzén és levendula című horrorparódia.

– Azzal mi volt a baj?

– A társulat két idősebb színészére találtam ki, de sajnos Herceg Zsolt időközben súlyosan megbetegedett. Úgy terveztem, hogy Király Leventével kettesben kiskosz­tümben játsszák majd el a két női főszerepet. Végül megalkuvás megalkuvást követett, és nem sikerült úgy megcsinálni, ahogy terveztem. Elismerem, borzasztó volt.

– Nagy dobásnak számított a régi zsinagógában 1997 nyarán bemutatott Jahnn-dráma, a III. Richard megkoronázása.

– A szegedi évek talán legfontosabb munkája volt számomra. Akkor már nagy fe­szültségek voltak a háttérben a színház vezetésében, recsegett-ropogott minden. Szi­kora János – aki az én előadásommal párhuzamosan a Cyranót rendezte a Dóm téri sza­badtéri színpadon – egy hónapot adott a próbákra. Rohamtempóban dolgoztunk. Azt az ígéretet kaptuk, hogy a három nyári előadás után ősztől tovább játszhatjuk a produkciót a régi zsinagógában. Különféle okok miatt nem így történt. Szegeden már régóta minősíthetetlen munkát végez a színház szervezési részlege. Akkoriban is – azt hiszem azóta is – kaotikus légkör lengte be az egészet. Nem sikerült olyan egyéniséget találni erre a tevékenységre, aki integráló szerepet tudott volna betölteni. Amikor érte­sítettek, hogy elmaradnak a Jahnn-dráma őszi előadásai, megpróbáltam beszélni Szi­kora Jánossal, aki pragmatikus jogászként viselkedett, nem hatották meg az érzel­mek. A saját szempontjából biztosan igaza is volt.

– Akadtak akkoriban olyan vélemények is, hogy a színház vezetése a nézők reakciójától tartott, azért nem engedte, hogy bevigyék ezt a produkciót a Kamaraszínházba.

– Nem hiszem, mert Szikora János mindig roppant liberális volt ilyen tekintetben, nem érdekelték ezek a szempontok. Ha tetszett neki egy előadásom, megveregette a vállamat, ha nem, nem szólt semmit. Pedig jó lett volna, mert hiányzott, hogy el­mondja a véleményét. Vágytam valamiféle érzelmi közösségre vele, amikor felmond­tam, épp ezt mondtam el neki. A végén már úgy éreztem, hogy pártkatonaként felvál­lalok egy színházat, amiben sok minden nincs ínyemre. Hiteltelenné válok, hazugsá­gok hálójába kerülök, nem tudom megvédeni azokat az embereket, akiket szeretek. Szikora János meglepődött ezen, de már nem volt választása, akkor már az életét, az egzisztenciáját kellett mentenie.

– Végül mégis maradt, és megcsinálta Király Levente címszereplésével a Falstaffot.

– Kivételesen jó munka volt, hihetetlenül sokat tanultam abból is. Sajnos hasonló sorsra jutott, mint a III. Richard megkoronázása: az évad végén mutattuk be, rengeteg munkát fektettünk bele, de az ígéretekkel szemben a következő szezonban már nem került újra műsorra. Megvádoltak azzal is, hogy az én hatásomra mondta le az őszi előadásokat az egyik főszereplő, az V. Henriket alakító László Zsolt. Csacsiság, ez senkinek sem állt az érdekében. Az viszont tagadhatatlan, azon az állásponton voltam, hogy a hatalmas munkával járó produkciót egyetlen előadás kedvéért nem vagyok haj­landó felújítani. Tisztességtelen lett volna Király Leventével szemben is. Üldözési má­niám is volt akkor, úgy éreztem, direkt teremtenek olyan viszonyokat, annyira kevés próbalehetőséget, ami lehetetlen helyzetbe hozza a produkciót.

– Hogyan lehetne Szegeden olyan színházat csinálni, amit a közönség is szeretne, ugyan­akkor művészi értelemben sem lenne megalkuvás?

– Nem tudom, nem lennék jó színházigazgató. Amióta Szolnokon eltettek ben­nünket láb alól, igyekszem nem foglalkozni színházpolitikával. Meggyőződésem, ha néhány olyan tehetséges színházi szakember összefogna, aki nem lopni, nem meggaz­dagodni szeretne, és két-három év alatt végiggondolná a színház működését, akkor a harmadik-negyedik év végére megfeszített munkával, évi tíz-tizenöt bemutatóval maga mellé tudná állítani a közönséget. Nem hiszek a kétféle színházi megközelítés együtt­élésében: az egyik előadást megcsinálom úgy, hogy a közönség szeresse, azután a má­siknál jöhet a magas művészet. Gyűlölöm a kétfelé szakosodott színészetet is. Azt gondolom, fel kell fognunk a darab kereteit, lehetőségeit, és mindegyikből a tudásunk szerinti legjobbat kell kihoznunk. A színház a rendszerváltás óta folyamatosan primi­tív politikai kérdés. Váltogatják egymást az igazgatók egész apparátusukkal együtt. Többnyire keményen meg kell fizetniük azért, hogy az igazgatói székbe kerülhettek. Ugyanis semmi köze sincs a tehetségüknek, az elvégzett munkájuknak ahhoz, hogy igazgatót csináltak belőlük. Lehetnek jók is, rosszak is. Szikora Jánostól annak idején botorság volt nem együttműködésre késztetni a szegedi színház tagozatait. Egy ilyen teátrumban számomra az egyik legfontosabb dolog az átjárás megteremtése lenne a ta­gozatok között. Hiszen itt a prózai tagozat mellett zenekar, operatársulat van, volt egy jó balettegyüttes is. Ostermaierék – akik nemrégiben megkapták a Schaubühnét – pró­bálták ezt a szemléletet érvényre juttatni azzal, hogy náluk a prózai és balett tagozat egymástól tanulva, egymást kiegészítve működik. Ez persze anyagi kérdés is, és meg kell hozzá találni a megfelelő embereket. A színházvezetőnek remetének kell lennie, szolgálnia kell. Le kell mondania nagyon sok mindenről, hogy a munkájának haszna legyen. Okosan el kell engednie azokat a művészeket, akik az irányítása alatt felnőt­tek, és újra fiatalokkal kell feltöltenie a színházat. Kaposvár kivételével ma szinte mind­egyik vidéki városban rövid távú hisztéria a színházigazgatás.

– A mai színházvezetők között általános jelenség lenne a korrupció és a gyors meggaz­dagodni vágyás?

– Igen. Ha egy színházigazgató díszletet tervez, rendező, dramaturg és színész is egyben, számomra egyértelmű, hogy a pénzről van szó. Egyik magyar színházrendező sem díszlettervező, mégis többen terveznek. Mondhatnak nekem bármit, nincs másról szó. Önértékelési zavarba, szerepzavarba kerülnek, és kell nekik a lóvé. Mindenki meg tudja magyarázni – kisgyereke van, válik stb. –, de nem érdekel. Nem tudom, ha ne­kem hasonló dolgokat felajánlanának, mit csinálnék. Azt hiszem, ez gyomor kérdése. A színházi korrupció pedig abból adódik, hogy rosszul élnek az emberek. A saját rossz életem is zavar, és nagyon sajnálom az énekkarosaimat is, akik éhbérért dolgoznak, de amikor már a színpadon vannak, legszívesebben könyörtelenül elzavarnám őket, ha erre hivatkozva nem dolgoznak. Menjenek varrónőnek! Ha valaki a színházat válasz­totta, akkor csinálja tisztességesen. Senkit sem vertek korbáccsal ide, valamennyien szabadon döntöttek. Civilben ahogy tudok, igyekszem segíteni, de munka közben nincs már bennem megértés.

– Jellemző volt az előadásaira, hogy radikálisan belenyúlt a darabok eredeti szövegébe. Miért?

– Ez egyfajta tanulási folyamat volt, ma már egyáltalán nem jellemző rám az ilyen­fajta radikalizmus. Bár a gyakorlati szempontok sokszor meghatározóak. Például
a Fals­taffot nem lehetett volna másként megcsinálni.

– Egyre többször hallom, hogy hiányolják a nézők a mai magyar darabokat. Mit gondol erről?

– Teljesen igazuk van. Soha nem volt ilyen avítt a színház a világtörténelemben, mint mostanában. Mindig kortársi volt, mindig azt játszották, ami az embereket aktuá­lisan izgatta. Hol stilizálva, hol opera, hol bábjáték formájában. Olyan a mai színházi előadások nagy része, mint az előre elkészített mirelit étel, amit csak fel kell melegí­teni. Amikor az örökérvényű szót meghallom, a bicska kinyílik a zsebemben. Honnan tudják? Ott voltak Shakespeare korában? A kortárs dráma persze pénz kérdése is. Németországban, Nagy-Britanniában fontosnak tartották, hogy a fiatal szerzők írja­nak. Nem a Royal Shakespeare Company mutatta be az első darabjaikat, de kisebb színházaknál felnőhettek az új szerzők. Lehetetlen dolognak tartom, hogy a friss, ele­ven hang szinte hiányzik a magyar színházi életből. A mai dolgainkról is állandóan régi, bevált darabokon keresztül beszélünk. Egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy az emberek unják már. Persze nagyon félnének azoktól a daraboktól, amiket például Németországban vagy Norvégiában írnak manapság. Kegyetlenek és szárazak. Mert kegyetlen és száraz a nyomorult életünk is. Ha ezt nem játssza a színház, ha ezzel nem tudja konfrontálni a közönséget, akkor mi a dolga? Jó, elismerem, a szórakoztatás is. De biztos vagyok benne, hogy a radikális szembesítés is: így élsz te is, ez vár rád is. Ná­lunk kevés a drámaíró, mert nem kapnak a munkájukért elég pénzt. Legfeljebb a Víg­színháznak érdemes írni, mert ott nagy a tantieme. Volt azért néhány jó kortárs mun­kám, rendeztem Esterházy Péter Búcsúszimfóniáját, vagy Marius von Mayenburg da­rabját a Radnóti Színházban. Sok olyan darab van, amit szeretnék megrendezni. Csak félnek, rettegnek tőlük, mert kis széria, de rettenetesen nagy munka. Sokkal jobb elő­szedni valamelyik népszerű Shakespeare-vígjátékot, mert a színészek imádják játszani, és ha jól van megcsinálva, a közönség is szereti.

– A nézők egy részért ez már nem elégíti ki.

– Kérdés, hogy tényleg szembe tudnának-e nézni a keményebb kortárs darabokkal, vagy olyan előadásokat szeretnének látni, amiben műkörmös titkárnők csacsognak a feleségét megcsaló főnökükkel. Remélem, hogy lehetőségem lesz a közeljövőben iz­galmas mai darabokat rendezni, amelyekhez kevés már az a fajta színjátszás, ami a mai színházi életünket jellemzi.

– Konkrét terveket is elárul?

– Egy angol írónő, Sarah Kane egyik darabját szeretném bemutatni. Róla azt lehet tudni, hogy 29 éves korában felkötötte magát a cipőfűzőjével a vécében. Előtte írt négy-öt darabot, mindegyik tömény költészet és radikalizmus, viszolyognak tőle
a borzalmak miatt. Erre azonban az a válaszom: a Lear király vagy a Macbeth sem ke­vésbé szörnyűséges, mégsem tiltakozik ellene senki, mert irodalomnak tekintik. Sarah Kane világa durva és kemény, ráadásul – mint a nők általában – egészen másként, más­honnan látja a világot, mint a férfiak. Szeretnék ilyen darabokat rendezni, miközben én is fuldoklom saját képességeim hiányától. Attól, hogy amit csinálok, nem jó, nem fogadják el. Ha nem fogadják el, persze dühös leszek, és elhatározom, hogy akkor sem akarok az elvárásoknak megfelelni. Közben gyűlölöm magam, hogy miért nem tudok olyasmit csinálni, amit szeretnek. Libikókázom. Nem tudok színházat alapítani, nem vágyom vezetői posztra, mert ahhoz sötét önkormányzati képviselőkkel kellene mu­tyiznom. Nemrégiben Varsóban voltam, lenyűgözően ronda és koszos város, de renge­teg fiatal dolgozik színházakban, operában teljes szabadságban. Időnként átmennek Lit­vá­niába, elhívják őket dolgozni Norvégiába, Németországba, Franciaországba. Tá­gas szá­mukra a világ, amiből nekem egy egészen másfajta szelet jutott. Sok mindent – a sza­badságot is – a fejemben akartam megélni. Varsóban jó volt látni olyan fia­ta­lo­kat, akik szenvedéllyel dolgoznak, jól akarnak élni, hatalmat is akarnak, és elég prag­ma­ti­kusak is hozzá. Az jutott eszembe: vajon nekem lesz-e még elég erőm és köz­len­dőm? Mert itthon gyakran elveszti a kedvét az ember.

– Gyakran jár külföldre előadásokat nézni?

– Nem, talán lehetőségem sem volt, de biztosan én is hibás vagyok ebben. Avi­gnon­ban, a nemzetközi színházi fesztiválon többször jártam, és amikor külföldre me­gyek, igyekszem színházba is eljutni, de ez nem nevezhető rendszeresnek. A varsói út jókor jött, mert rádöbbentem, hogy a nevetséges kiskirályaink, akik hülyeségeket be­szél­nek, eltűnnek egyszer. Csak ki kell bírni a mostani fojtogató helyzetet. Sokszor két­ségbeejtőnek érzem, hogy hülyékkel hülyeségek miatt kell harcolnom. Biztosan azért teremtette őket a jóisten, hogy kínlódnunk kelljen, hogy még nehezebb legyen a dol­gunk. Biztosan minden szakmában vannak ilyen kiskirályok, akiket ki kell cse­lezni. Csak az a szörnyű, hogy közben pusztul, erodálódik az ember. Elvesztheti a ked­vét, a vágyait.

– Nemrégiben Britten Szentivánéji álom című operáját állította színpadra a szegedi tár­sulattal. Kedvet kapott az operarendezéshez?

– Szívesen csinálnám, de nincs túl sok lehetőség rá. Oberfrank Péternek zeneigaz­ga­tóként át kell gondolnia, mit vár tőle a közönség. Jó volt újra Szegeden dolgozni, mert tisztességes emberekkel találkozhattam. Ilyenkor mindig megerősödik kicsit a hi­tem.

– Szokott mérleget készíteni önmagában?

– Nem tudok reflektálni az elmúlt tíz évre, amit rendezőként dolgoztam végig. Nem vagyok elég okos ahhoz, hogy minden indulatomat, dühömet, és mindazt a sok nagyon jót, ami történt velem, jól és pontosan meg tudjam fogalmazni. Boldogabb lennék, ha a gyávasággal nem kellene megküzdenem nap mint nap. Nem elvakult, utá­latos mizantróp szeretnék lenni, aki fuldoklik a gyűlölettől, egyszerűen teljes meggyő­ződéssel szeretnék dolgozni. Lehet, hogy sokkal kevesebb munkám lenne, de talán egészségesebb maradnék, nagyobb nyugalom lenne bennem.

– A színházon kívüli világból mi izgatja?

– Apámék nemzedékét figyelve azt tapasztaltam, hogy nagyon sok ember – aki nem tudta átlátni, hogy mi történik körülöttünk – megőrült. Az egészen fiatalok már egy másik világban élnek, meghatározó számukra az én: én mit akarok? én mit csiná­lok? Ebből sok jó is származhat. A két korosztály közötti harmincasok-negyvenesek csak tengnek-lengenek. Furcsának tartom, hogy rengeteg helyen nem olyan ember van, aki érti a dolgát. Ez sokkal szélsőségesebb, mint valaha. Valahogy szabadabb és bunkóbb lett az ország. Sokszor úgy érzem, nekem itt nincs terepem. Legfeljebb ak­kor, ha azok a gonosz bácsik, akiket tisztelek, adnak munkát. Remélhetőleg ötvenéves koromra levetem majd az apakomplexusomat. Persze lehet, hogy egyszer elegem lesz. Abban viszont biztos vagyok, hogy senki után nem sírnak.

– Gaál Erzsébetről halála után sokan szépeket mondtak...

– Totálisan magára hagyták, és ezt máig nem tudom feldolgozni. Rengeteg rossz magyar rendező van, akik vidáman dolgozhattak, ő pedig nem kapott munkát. Az utolsó években szinte csak a Nemzetiben rendezhetett. Amikor segíthettek volna neki, alig akadt valaki, aki megtette. Amikor ezek az emberek most engem hívnak, mindig eszembe jut, hogy vajon el tudnak-e számolni önmaguknak ezzel. Erzsinek sokat jelen­tett, hogy például Kormos Tibor, amikor színházigazgató volt Szegeden, lehetőséget adott neki: Fekete Gizivel a főszerepben megcsinálhatta a Kamaraszínházban a Ber­narda Alba házát.

– A Szentivánéji álom után mi a következő munkája?

– Budapesten, a Katona József Színház Kamrájában Euripidész drámáját a Bakháns­nőket rendezem. Ez a feladat is felveti a szokásos kérdéseket bennem. Men­nyire legyek gyáva? Mennyit kockáztassak? Mennyire próbáljam meg kitalálni, hogy az emberek majd mit gondolnak, mit fognak elutasítani? Ha nem tudok olyat csinálni, ami nekik vajas kenyér, akkor legalább álljanak ki belőle a szögek.