Harangozó Gyula állította színpadra Verdi népszerű operáját a Dóm téren
Rigoletto, az udvari bicepszbajnok
Bár a Rigoletto alkotó- és szereplőgárdája nagy tapsot kapott a közönségtől a pénteki premieren, remélhetőleg nem ez az operajátszás új iránya a Szegedi Szabadtéri Játékokon.
DÉLMAGYARORSZÁG / Szeged - Hollósi Zsolt
2018. július 2.
Kétharmados ház előtt tartották a Rigoletto premierjét pénteken a szabadtérin. A sok üres széken nem csodálkoztam: a Verdi-operát pár hét múlva a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon is játsszák, és a főszerepekre ott külföldi sztárvendégeket hívtak – az a produkció vonzóbbnak, versenyképesebbnek tűnik a szerényebb énekes gárdával, mégis drágább jegyekkel kínált szegedinél.
A Dóm téren biztosan azt kell megfizetni, hogy Harangozó Gyula rendezése egészen új megvilágításba helyezte a népszerű operát. Rigoletto itt nem egy aggódó, idősödő apa, hanem egy erőtől duzzadó fiatalember, az udvari bicepszbajnok, aki előbb rocksztárként szökdécsel a mikrofonnal, majd cirkuszi artistaként függeszkedik a kötélen, és inkább Gilda szerelme lehetne, mint az apja. Más „újítások” is akadnak: itt a bérgyilkos nem leszúrja a hősnőt, hanem egy karddal átvágja a torkát – így nevetséges a záró jelenet, amikor a zsákból előkerülve Gilda énekelve búcsúzik az apjától. Ráadásul ezek után egy járgányon begurul a színpadra a másvilágról Monterone és csapata, hogy magával vigye a halott lányt...
Tihanyi Ildikó absztrakt díszlete, a bohócsapkát mintázó, forgószínpadra épített hatalmas fémszerkezet működőképes ötlet: az egyes jelenetek között könnyű és gyors váltásokat tesz lehetővé. A Náray Tamással közösen tervezett jelmezeivel csak az a baj, hogy a divatbemutatóvá alakított báli jelenetben felvonultatott, aprólékosan kidolgozott ruhaköltemények kockáit és más díszítéseit legfeljebb a nézőtér első néhány sorában ülők értékelhetik, távolabbról érzékelhetetlenek.
A produkció legnagyobb erőssége kétségtelenül a Pál Tamás perfekt vezényletével bámulatos könnyedséggel, remek stílusismerettel és elbűvölő muzikalitással játszó Szegedi Szimfonikus Zenekar, valamint a gondosan felkészített férfi énekkar. Ezért is érthetetlen: ha adott a minőségi zenei alap, miért nem állítottak ki a fesztivál tradícióihoz méltó szereposztást. Igazából csak a Mantovai herceg szólamát ezúttal is imponáló hőfokon, bravúros megoldásokkal megszólaltató László Boldizsár és a Sparafucileként bemutatkozó Kiss András énekesi teljesítményét éreztem kifogástalannak. Miattuk érdemes az operát magyarul játszani – a többi főszereplő szövegmondása szinte érthetetlen, így nyugodtan maradhattak volna az eredeti verziónál. Akkor az a német néző sem méltatlankodott volna, aki a szünetben ott is hagyta társaságával az előadást. A Gildát lassan negyedszázada sikerrel alakító és a színpadon ma is illúziókeltő Keszei Bori szépen énekelte a nevezetes koloratúr áriát, de a duettekben, együttesekben néhol hamar elfogyott a levegője és hiányzott hangjából a szükséges drámai erő, intenzitás. A címszerepet meglehetősen modorosan megformáló Ludovik Kendi sem a Szolgalelkek-áriában, sem a bosszúkettősben nem volt igazán meggyőző. Ezen a színpadon nem elég Rigoletto szólamát viszonylag korrektül leénekelni és a rendező által kiagyalt koreográfiát hibátlanul lemozogni, egy igazi művész nem maradhat adós a figura mélységével, a lányáért mindenre képes, őrjöngő, bosszúért kiáltó, ugyanakkor kétségbeesett apa hiteles, megrendítő színészi-zenei megformálásával sem. Meglepő, hogy Maddalena szerepét arra az Ádám Zsuzsannára bízták, aki a tavaszi nagyszínházi Ernani-premieren Elviraként remekelt. A rendező kurtizánra vette a karaktert, a tehetséges fiatal szoprán jól megoldotta az alt szerepet, de nagy kár lenne, ha hangfajt váltana. Kováts Kolos Monteroneként ma is vállalható, az operabarátok szívének kedves másik legendának, a Giovannát életre keltő Kalmár Magdának viszont nem lenne már szabad kis szerepekben sem énekléssel próbálkoznia és ezzel lerombolnia az aktív évtizedei alatt felépített nimbuszát. A további szereplők közül talán csak a Marullót éneklő Szélpál Szilvesztert érdemes még kiemelni. A szegedi szabadtérit az alapítók egykor Salzburg, Verona hazai megfelelőjének szánták, az operák főszerepeire nem véletlenül hívtak még a legsötétebb Komócsin-érában is nemzetközi sztárokat. Azt értem, hogy a Veronai Arénában Rigolettóként látott Leo Nuccihoz mérhető legendákat nem hallhatunk ma Szegeden, de az elfogadhatatlan, hogy a fesztivál nyitó előadásának színvonala alacsonyabb legyen a nagyszínházban látható operaprodukciókénál.
Fotók: Frank Yvette
Botrányos hangosítás
Nemcsak a 87 éves szabadtéri játékoknak, hanem egész Szegednek is égés, ha a fesztivál évadnyitó ünnepi köszöntőjét – melyben épp a világszínvonalról beszél a város egyik vezetője – egy falunapon sem elfogadható minőségű hangosítás miatt nem hallhatja a premier illusztris közönsége.
