Nagy siker a korai Verdi-opera, az Ernani szegedi bemutatója a nagyszínházban
Bravo! Brava! Bravi!
Ki volt már éhezve az operatársulat egy olyan sikerre, mint amilyet a Szegeden először műsorra tűzött Ernani aratott a hétvégén Pál Tamás világklasszis vezényletével, Toronykőy Attila egyszerre hagyományos és modern rendezésében.
DÉLMAGYARORSZÁG / Szeged - Hollósi Zsolt
2018. április 23.
„Három szerelmes: egy rabló – bitóra érett –/ Egy herceg, egy király: szívük egy lázban égett/ Egy hölgyet ostromolt mind, és ki győzne más?/ A rabló.” Így hangzik Victor Hugo Hernanijának az a pár sora, ami jól összefoglalja a belőle született Verdi-opera, a Szegeden először látható Ernani cselekményét is. Más idézetekkel együtt ez is olvasható kivetítve a Toronykőy Attila rendezte előadásban. Már a nyitány előtt érezhető, a romantikus szenvedélyeket középpontba állító, drámai erejű produkció következik: a függöny elé lépő, „forradalmárok” mai ruhában idézik fel az „Hernani csatáját”, tesznek dühösen hitet a haladás mellett. Ahogy Baudelaire írta: „Aki romantikát mond, modern művészetet mond.”
Juhász Katalin előretolt színpadképe egyetlen fal, amely hatalmas, kazettás, szárnyas ajtóval egy mediterrán főúri kastély gerendás előcsarnokát idézi reneszánsz festményekkel Lucas Cranachtól, Leonardótól. A legnagyobb méretben Tiziano nevezetes alkotását, a nyári alkony fényeiben pompázó Égi és földi szerelem című képet láthatjuk, amely mögül hatásos megoldással időnként élőképszerűen bukkan fel a kórus vagy a 3. felvonásban Nagy Károly császár márvány kriptája. A tervező jelmezei is korhűek, szépek, különösen gazdagon díszítettek Don Carlos és Elvira ruhái, bár a XVI. századi spanyol viselet a combközépig érő csizmával és a csíkokra vágott, „felfújt”, bő ujjakkal, puffokkal, fodros gallérral nem egyformán előnyös viselet mindenkinek.
A pénteki premier címszereplője, Turpinszky Gippert Béla lelkiismeretesen felkészült a nehéz szólamra, még azokkal a kényes koloratúrákkal is megpróbálkozott, amelyeket gyakran inkább el szoktak hagyni a tenoristák. Kár, hogy ugyan szép, de nem elég nagy volumenű és vivőerejű a hangja ehhez a heroikus megszólalást igénylő szerephez, így a kritikus pontokon nem tud átjönni a kórus és a zenekar fölött. Ebben a tekintetben is sokkal meggyőzőbb volt a szombaton bemutatkozó másik szereposztás Ernanija, László Boldizsár, aki épp előző este kapta meg a Fészek Művészklubban az Operaház kitüntetését, a Székely Mihály-emlékplakettet, és aki az elmúlt évtizedben nemzetközi rangú tenorrá képezte magát. Az I. felvonásbeli nevezetes áriát is olyan hőfokon és muzikalitással hallhattuk tőle, ahogy a legnagyobbaktól lehet.
A két Elvira között már nem volt ekkora különbség. A premieren debütáló Ádám Zsuzsannának még színpadi rutint kell ugyan szereznie, de olyan dús, súlyos, ugyanakkor gyönyörű magas regiszterrel koronázott és leheletfinom pianissimókra is képes drámai szoprán hanggal rendelkezik, amivel akár nemzetközi karriert is befuthat.
A Lady Macbethként, Toscaként és A trubadúr Leonorájaként Szegeden az elmúlt években már nagy sikert aratott Nadia Cerchez most Elvira szerepében is remekelt, könnyed eleganciával énekelte az I. felvonás hanggyilkos koloratúráit, erőteljes szopránja később a kórust és a zenekart is túlszárnyalta. Réti Attila Don Carlosként plasztikusan jelenítette meg a figura formátumát, a spanyol király amorózó karakterét, másnap Kelemen Zoltán ugyanebben a szerepben perfekt énekművészetével kápráztatta el a közönséget. Az egyik képkeretben felbukkanó Kőrösi Györgyi gordonkaszólójával pazarul szólaltatta meg Carlos rezignált áriáját a hatalomról és a mulandóságról.
Mindkét este Cseh Antal brillírozott Silva szerepében: jól adta a tehetetlenségbe majd belepusztuló öreg szerelmest. Az 1. felvonásbeli áriát követő mutatós cabalettát (Infin che un brando vindice), amit gyakran kispórolnak az Ernani-produkciókból, most nagyszerű előadásában élvezhettük. Az, hogy a produkció anyanyelvi szinten beszéli az olasz opera zenei nyelvét, egyértelműen Pál Tamás karmesternek köszönhető, aki ma a korai Verdi-repertoár tekintetében nemcsak dirigálásával képvisel világszínvonalat, hanem az alapos, szakértő zenei előkészítéssel is. Szenvedélyes vezényletével a Szegedi Szimfonikus Zenekar és a színházi kórus is (karigazgató: Kovács Kornélia) csúcsformáját hozta, különösen hatásos volt a 3. felvonás monumentális fináléja. Minden alakban felhangzott az előadásokon az elismerést kifejező elragadtatott kiáltás: Bravo! Brava! Bravi! Ezek elsősorban az énekesi, zenei teljesítménynek szóltak, de Toronykőy Attila hagyományost a modernnel ötvöző, látványvilágában is újszerű, ötletes rendezése is megérdemelte volna.
