Sokkoló kortárs színházat csinált Alföldi Róbert az István, a királyból a Dóm téren
Mivé lettél, Magyarország?
Alföldi Róbert újraértelmezte, a mai Magyarországról is szóló kortárs darabként állította színpadra a Dóm téren az István, a királyt. Az elgondolkodtató előadást állva ünnepelték a nézők.
DÉLMAGYARORSZÁG, Szeged, Hollósi Zsolt
2013
Csalódhatnak, akik Orbán Viktort keresik Alföldi Róbert aktualizáló István, a király-rendezésében: felismerhető figuraként nincs benne. Rafináltabb annál a rendező, hogy a Nyugat ellen lázadó Koppány vagy az államalapító uralkodó alakjában jelenítse meg a regnáló miniszterelnököt. Az persze nem kérdés, hogy Szörényi Levente és Bródy János 30 éves rockoperája most legalább annyira a jelenről szól, mint az ősbemutató idején. A nézőkkel összekacsintva énekli a három magyar főúr: „minden kornak rendszere van”. A régi mesék Alföldi értelmezésében a mai rendszerről is beszélnek: hatalmi praktikákról, megfélemlítésről, erőszakról. Karakteresen játssza az Óbudai Danubia Zenekar Kesselyák Gergely vezényletével Beethoven István király-nyitányát a színpad közepén felépített hatalmas vasszerkezet „emeletén”. Menczel Róbert lépcsős monstruma íveivel a magyar államiság jelképét, a Szent Koronát idézi. Az előre nyúló színpadon mai ruhában jelennek meg „a néppel” együtt a főszereplők. Szól a verbunkos, a tánc sem maradhat el: Vári Bertalan néptánc gyökerű koreográfiája tehetségesen ötvözi a tradicionálist a kortárs táncművészettel. A vegyes párok mellett lány-lány és fiú-fiú párok is perdülnek-fordulnak. Nem könnyű értelmezni minden gesztust, de egyértelmű: Alföldi az uralkodó elit és a tömeg szembenállását mindvégig pregnánsan hangsúlyozza. László Zsolt Asztrik szerepében mindenki fölött álló spiritusz rektorrá növeszti a főpapot: a háttérből ő irányít kíméletlenül, őt szolgálja a napszemüveges papokból álló fekete kommandó is.
Gyászmagyarban, piros, fehér és zöld ingben lép színpadra a három haszonleső főúr. Hevér Gábor, Schneider Zoltán, Znamenák István énekli találó kiszólásaikat: „Gyarló, az ember, ahhoz a párthoz áll, ahonnan többet remél”. Az előadás tele van olyan képekkel, amelyekhez a tájékozott néző emlékezetes sajtófotókat asszociálhat. Ahogy Stohl András Koppányként karikás ostorral színre lép, rögtön beugrik Orbán elhíresült ópusztaszeri ostorcsattogtatása. Amikor a Réka szólamát pazarul éneklő Tompos Kátya a fejedelmi esküvői lakoma után nejlonzsákba gyűjti a szemetet, mintha a közmunkaprogramról látnánk tudósítást. A kommandósokról pedig a TEK ugorhat be. Rocktörténeti pillanat, ahogy Varga Miklós és Nagy Feró a két regös szerepében fehér Trabanttal a színpadra gurul. A múltból itt ragadt lúzernek tűnnek, Feró még egy ikonikus autós táskát is szorongat a hóna alatt.
Feke Pált nem hallottam még ilyen erős, karakteres, hatásos Istvánnak. Udvaros Dorottya Saroltként a kíméletlenséget magára erőltető céltudatos anyát is megmutatja. Énekben, mozgáskultúrában is kiemelkedő Szemenyei János Laborca. Radnay Csilla luxusmercivel érkező Gizellája Nagy Fruzsina pazar jelmezeiben inkább kokettáló dívának tűnik, mint a keresztény erkölcs megtestesítőjének. Makranczi Zalán Vecellinje az NVA-Wachregiment szürke zubbonyát viseli. „Jaj, de unom a politikát” kezdetű duettjük végét össznépi felkiáltássá turbózta fel a rendező. Koppány sokkoló fehérló-áldozatot mutat be – a vérfürdős extázis hiteles megjelenítése felemésztette Stohl András energiáját, a végére kifogott rajta nehéz énekszólam.
Telitalálat Novák Péter füves cigivel révülő gitáros rocker Torda táltosa és Blaskó Péter Géza fejedelemből feltámadó, bölcs líraisággal éneklő Krónikása.
A záró jelenet is sokkolóan hat: a hatalom kiszolgálói Koppány népét is a korona-monstrumba terelik, amely hatalmas rácsokkal becsukódik, börtönként zárja magába a király híveit és a kitörni már nem tudó alávetett tömeget. „Szép Magyarország, édes hazám!” – zeng közben az ének. A magasban felragyog a korona keresztje, szerényen megszólal a Himnusz is, feláll a nézőtér – és egy aktuális kérdés fogalmazódhat meg bennünk: Mivé lettél, Magyarország?
