Ön a(z) 577407. látogatónk,  és 66. a mai napon
   Rovataink: A kötetről >> A második kötetről >>
  Kezdőlap   
  Kereső   
  Kapcsolat   
   Képzőművészet
   Zene
   Irodalom
   Film
   Tudomány
   Színház
   Opera
   Tánc
   Jó helyek...
   In memoriam...
   A kötetről
   Építészet
   A második kötetről
   Sulyok Erzsébet írása
   A GREGOR-album
   Gregor-kötetről - Új Ember
   Gregor Bernadett emlékezik

www.idokep.hu




Baska


Dubrovnik


Rab
/ Instagram
Sulyok Erzsébet írása a Délmagyarországban





A kötet megvásárolható Szegeden:
– a Fókusz Könyváruházban (Tisza Lajos krt. 34., telefon: 62-424-789)
– a Sík Sándor Könyvesboltban (Oskola utca)
– a Bálint Sándor Könyvesboltban (Jókai utca)
 

Budapesten:
– az Írók Boltjában (VI., Andrássy út 45. tel: 322-1645)
– a Líra és Lant hálózatában


Megrendelhető postai kézbesítéssel:
e-mail: hollosizs@gmail.com

A kötet ára: 2400 Ft  (Belföldre banki átutalás esetén postaköltség nélkül szállítjuk)




Rövid részletek a kötetben szereplő beszélgetésekből:

   "A falu egyik legmódosabb birtokosa meghívott bennünket a ranchra. Két hatalmas fasor között vezetett az út egy hatalmas eukaliptusz erdő közepébe, ahol felállítottak egy hatalmas sátrat, levágtak egy marhát és vagy ötven embert hívtak a tiszteletünkre. Két hatalmas kettős kereszt alakú állványra tűzték fel a két fél marhát, eléjük egy hatalmas máglyát gyújtottak. Három-négy órányi sütés után körberakták parázzsal az állványokat, és még vagy másfél órán át sütötték a húst, amit közben egy speciális mártással paskolgattak. A végeredmény isteni finom és vajpuha volt. A legmeglepőbb gasztronómiai élményünk azonban nem ez, hanem a marha grillen sült fűszeres vékonybele volt – amit eredeti tartalmával együtt sütöttek meg. Amikor Lázár Palival fintorogtunk, azzal bíztattak, hogy nagyon egészséges és finom étel, semmiféle kemikália nincs benne, mert a marhák csak tiszta füvet legelnek. Végül megkóstoltam, valóban finom volt, ha nem árulják el előre, hogy mit eszek, biztosan belakmározok belőle. Az argentinok minden részét hasznosítják a marhának, amíg készült a hús, előételnek roston sült vesét, agyvelőt, herét és borjúmirigyet kaptunk." 
(„Minél kevesebb eszközzel szeretném elmondani a lényeget” – beszélgetés Aranyi Sándor festőművésszel)

*

"...huszonvalahány éve az Ady téri tornateremben minden hétfőn összejövünk néhányan. Azt a társaságot, amelyikben én is játszom, egyetemi berkekben focimaffiaként is szokták emlegetni. Várkonyi Zoltán hozta létre a kört, komoly emberek, például Leidler László, Bernáth Árpád, Csirik János, Maróti Péter, Bartha Gyula alkották, illetve alkotják a törzsgárdát. Úgy gondolom, nagyon fifikás játékos vagyok, és ráadásul a meccseken minden dühömet is kiadom magamból. Hallottam már olyan véleményt, hogy játék közben szinte közveszélyes volnék. Tagadhatatlan, hogy csak a meccs után tudom iróniával nézni a pályán történteket. Azzal vigasztalom magam, hogy az élet más területein talán képes vagyok menet közben is önreflexióra."
(„Múltunkat a maga bonyolultságában érdemes ismernünk” – beszélgetés Balázs Mihály irodalomtörténésszel)

*

"Általában a szemináriumban, barátaim körében és a templomban szoktam tölteni a karácsonyt, ami számomra legerősebben az éjféli miséhez kötődik. A negatív értelemben vett legemlékezetesebb karácsonyom Rómában volt, amikor a Pergolesi-dallamokból ismert furulyások jöttek le a hegyekből a városba, és dudálták teli karácsonyi hangulattal az örök várost. Sétáltam a Piazza Navonán, és mindenütt a „Stille Nachtot” lehetett hallani. Borzasztóan hiányzott a Mennyből az angyal és a Csendes éj. Ekkor tudatosult bennem, hogy a karácsonynak számomra van egy speciális szubkultúrája. A másik karácsonyi élményem az 1989-es romániai változásokhoz fűződik: akkor visszanyertem a hitemet az egyszerű emberekben. Nyugdíjasok hozták el a szaloncukrukat a felsővárosi plébániára, hogy vigyük el Romániába, mert az ottaniaknak eddig nem volt karácsonyuk. Van egy-egy pillanat – és a karácsony ilyen –, amikor a háromszázhatvannégy napra száműzött ember legalább egy napra követeli a jogát. Imádom ilyenkor az embereket! Valószínűleg az Úristen ilyenkor látja, hogy az a jó, amit ő még álmodott bennünk. Ez a jóság haldoklik ugyan, de mégis él bennünk. Én is azt látom meg, amikor karácsony másnapján hazamegyek, és anyám a kis ajándékát odaadja nekem: egy család vagyunk." („Nyakkendőben is mindig pap vagyok” – beszélgetés Benyik György teológussal)

*

"Azt mondják a német kiadók, ha az irodalmi ismertségre és a vásárlásra legnagyobb hatású televíziós műsorban, az Irodalmi Quartettben – ami négy kritikus vitája – legalább hárman dicsérnek egy könyvet, az harmincezer példányt jelent. Márai kötetét is ez a műsor indította el Frankfurtban, ráadásul A gyertyák csonkig égnek a lapokban is jó kritikákat kapott. Legtöbben az értékelték, hogy a regény két férfi közötti barátságot helyez minden fölé. Egy olyan társadalomban, ahol a család szétesik, a nő-férfi kapcsolat harcként jelenik meg és leggyakrabban szétválással végződik, a gyermekek negyven százaléka családon kívül születik, fontos annak hangsúlyozása, hogy a társadalom mégsem élhet elszigetelt egyénekből. Márai könyvében a barátság volt az az érték, amit világa közvetít. Márai felfedezését persze német kultúrája is segítette. A magyar könyvek sikeréhez az is hozzájárult, hogy épp 1999-et írtunk, tízéves évfordulója volt a vasfüggöny szétszabdalásának, az NDK-s állampolgárok kiengedésének. Tudatosan ráépítettük a sajtóanyagainkat, és én is, ha csak tehettem, hivatkoztam rá az interjúimban. Tudatosítottam, hogy ez az esemény nem történhetett volna másként, mert 1989-ben a magyar közvélemény egységes volt abban, hogy a magyar hatóságok nem oldhatják meg azt a problémát, amit az NDK hatóságai okoztak, s amit ők nem tudtak kezelni. Ennek a nagyon pozitív emléknek is szerepe volt abban, hogy nyitottabban fordultak a magyarok, a magyar irodalom felé. A kortársaink közül a már ismert ötös fogatot – Nádas Pétert, Esterházy Pétert, Kertész Imrét, Konrád Györgyöt és Dalos Györgyöt fogadták különösen kedvezően, de jól szerepeltek például a Németországban ismeretlennek számító Tar Sándor és a fiatalabb írók, költők kötetei is. Ami rossz érzéssel töltött el: itthon sokan nehezen értették meg, hogy ez a szféra nem a közvetlen politizálás szférája." („Határozott elveinket is toleránsan kell képviselnünk” – beszélgetés Bernáth Árpád irodalomtörténésszel)

*

"Mivel gyerekkoromban mindig hegyvidéken éltem, nagyon nehéz volt hozzászoknom a szegedi lapossághoz. A tüdőm állapota miatt az itteni poros levegő nem is volt túlzottan kívánatos. Inkább azt mondom, Szegedhez fokozatosan hozzászoktam, anélkül, hogy a városért különösebben rajongtam volna. Szeged tette lehetővé számomra, hogy országosan elismert legyek. Egyúttal azonban azt is meg kell vallanom, annak, hogy Szegeden is valamennyire elismertek, előfeltétele volt, hogy előbb már országosan számon tartottak. Nem voltam párttag, és nem mindig abszolút kedvelt dolgokat fejtegettem, ami nem tette lehetővé, hogy tárt karokkal fogadjanak. Amikor 1988 májusára ki volt tűzve a nagydoktori vitám időpontja, a februári határidő előtt a bölcsészkar egyik vezetője közölte velem, hogy mivel még nem védtem meg a disszertációmat, nem fog előterjeszteni a professzori előlépésre, mert nem vagyok párttag. Miközben több párttag is kandidátusi fokozattal vidáman beevezett a professzori státusba, nekem meg kellett várnom a következő évet, amikor már megvolt az akadémiai doktori fokozatom. Akkor már a városi pártbizottság sem akadályozhatta meg, hogy az előterjesztés megtörténhessék. Miután édesapám 1946-ban B-listáztatott, a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején lehet, hogy az én családban létem is hozzájárult ahhoz, hogy megmenekültek a kitelepítéstől. Mert a sztálinista korszakban a bölcsészkaron természetesen valamilyen módon részt kellett venni az egyetemi közéletben, én is benne voltam például az Osváth Béla vezette színjátszó körben, amely az 1949-es választások idején egyfelvonásos színművekkel agitációs célzattal végigjárta a környékbeli falvakat. Református pap nagybátyám – aki roppant humoros ember volt –, édesapámat sokáig azzal ugratta: Te vagy Makarenko papája. Mert ezekben a színművekben Makarenkót, sőt még Sztahanovot is játszottam. Visszatérve a jelenhez: tavaly áprilisban csigolya-összeroppanás miatt lerobbantam. Attól kezdve elsősorban azzal foglalkoztam, amivel egész életemben: hogy a túlélés technikájának tökéletesítésével Hutter főorvos jóslatának érvényességét megcáfoljam. A jövendölés szerint, amely huszonhét éves koromban hangzott el, a harmincat sem érhettem volna meg. Glatz Ferenc és Kosáry Domokos legutóbbi publikációi többek között azért tetszenek annyira, mert amikor azt mondják, hogy az ezeréves magyar történelem szakadatlan sikertörténet: a túlélés sikere, akkor – a szónak ebben az egészen közönséges értelmében – önmagamra, saját sorsomra ismerek." („Túlélésünk sikertörténetében saját sorsomra ismerek” – beszélgetés Csetri Lajos irodalomtörténésszel)

*

"A tehetség mellett fontos a szorgalom is. Ha egy grafikus sokat rajzol, azt mondják: biztosan begyakorlott dolgokat csinál. Az igazi kihívást abban látom, hogy a nagy mennyiség ellenére is újra és újra lámpalázasan, igényesen, nem rutinból megoldani a feladatokat. Mostanában nem divat a valóságot olyan emberközpontúan megfogalmazni, ahogyan én is teszem. A fiatalok modernebb dolgokat csinálnak, persze én is igyekszem újszerű és igényes munkákat létrehozni. Bánt, hogy gyakran egyszerű mutatványokat is látok a tárlatokon. Nem mondom, hogy sírjuk vissza a valósághű, kemény rajzot, de ennyire nem is kellene elvetnünk. Nem szimpatikus az a mentalitás, amikor egy műalkotást csak azért értékelnek és állítanak ki, mert „ilyen még nem volt”. Ez a fajta gondolkodás veszélyekkel jár. Úgy érzem, a pályám alakulásával elégedett lehetek, mert a szerencse mindig mellém szegődött: a főiskolai felvételin éppúgy, mint a diploma után, amikor Sütő András lapjához, majd a Kriterionhoz kerültem, és most is, amikor a Tisza partján kaptam újabb lehetőségeket" („Mindig mellém szegődött a szerencse” – beszélgetés Deák Ferenc grafikusművésszel)

 *

"Szeged Magyarország talán legszebb városa. Óriási előny számára, hogy a tiszai nagyárvíz után rendkívül rendezetten épült újjá, csodaszép városkép alakulhatott ki. Szeged ma igazi diákváros. Lehetőségei, adottságai alapján szellemi életében is olyan város lehetne, amihez nincs hasonló Magyarországon. Nagy hibája, hogy kicsit álmos, nincs benne elég kezdeményezőkészség és dinamizmus. Sokan vagyunk, akik szívesen segítenénk, tennénk érte, de valamiért sohasem sikerül megtalálni azt a kohéziós erőt, ami Szeged szellemi elitjét a város érdekében összekovácsolná. Emiatt sokakban érdektelenség alakult ki, joggal úgy érzik, miközben sokkal kisebb városok látványosan, dinamikusan fejlődnek, Szeged egy helyben topog. A rendszerváltás előtt jellemző volt, hogy Kecskemétre, Békéscsabára kellett elmennünk, ha valamilyen jó árut akartunk venni. Azt hiszem, ma is sok szempontból érdemes ezekre a városokra figyelni. Az utóbbi időben több nagy áruházlánc is megjelent Szegeden, de a termelő tőke nemhogy nem jön ide, hanem még mintha az itteni is inkább menekülne. Úgy látszik, a helyi szabályzók, az érdekeltségi rendszer, a motivációk nem olyanok, hogy vonzanák a termelő tőkét." („Igyekszem megőrizni a kutatói szabadságom” – beszélgetés Frank József növénynemesítővel)

*

"A vízfejűség, a Budapest-centrikusság a képzőművészetet is jellemzi. Sokan azt gondolják, csak az lehet fontos, ami ott van. Az elképzelhetetlen lenne, hogy engem kérjenek fel egy budapesti köztéri szobor elkészítésére, míg azt teljesen természetesnek gondolják, hogy rendszeresen a fővárosból hívnak Szegedre valakit. Elfelejtik a vidékieket, kicsit másodrendű művészeknek tekintik őket, azt gondolják, aki megmarad ott, abban nincs annyi önbizalom, tudás, hogy elhiggye önmagáról, megállná a helyét a fővárosban is. Ritkaság, hogy valaki vidékiként Gregor Józsefhez hasonlóan országos hírnévre tegyen szert. Ez a képzőművészek esetében különösen igaz, pedig nagyon sokan élünk, alkotunk itt Szegeden. Hiába küldözgetik fel évről-évre a különböző testületek az előterjesztéseiket a művészeti díjakra, elvétve járnak csak eredménnyel. Nem tartom jogosnak ezt az egyenlőtlenséget. Az egyetlen hallgatható rádió, a Bartók reggelente mindig bemondja az aznapi kiállításokat és koncerteket. Teljesen természetesnek tekintik, hogy egy-egy nagyobb vidéki fesztivált kivéve csak a budapesti tárlatokról szólnak. Tudomást sem vesznek arról, ha egy jelentősebb vidéki alkotónak életmű-kiállítása van valahol. Nem hiszem, hogy ez ellen a szemlélet ellen tudnék tenni valamit. Ezért inkább annak örülök, hogy hagynak dolgozni. Sokszor már el sem viszem országos kiállításokra a munkáimat, mert lekezelnek, nem engednek be maguk közé. Az éremművészek világszervezete, a FIDEM kétévente kiállítást és kongresszust rendez, amelyre országonként mondjuk ötven érmet lehet kiküldeni. Ha a budapesti klikk fel tudja tölteni a saját érmeivel a kontingenst, akkor egészen biztos, hogy nem juthatnak ki az én munkáim. Amikor ilyen bosszúság ér, mindig elhatározom, hogy soha többet nem küldök munkát, de aztán két-három év alatt lecsillapodok, és újra elküldöm. Miközben az előbb arról beszéltem, milyen nyugodtan tudok itthon, a műtermemben dolgozni, valójában kiderül: állandó stressz ez a pálya. Minden új feladat kihívás. Mégis ez a fajta stressz jó érzéssel tölt el, bevallom, nagyon szeretem."
(„A kihívások feldobnak” – beszélgetés Fritz Mihály szobrászművésszel)

*

"Komolyan kell vennünk, hogy a kulturális élet megszervezése és hatékony működtetése folyamatos párbeszédet kíván a gazdasági és a politikai élet irányítóival. Szó nincs arról, hogy demarkációs vonalat kellene ezek közé a szférák közé húzni, hiszen ezek kölcsönösen egymás pozitív vonásait erősíthetik. Azt szeretném, ha Szeged olyan kulturális centrummá tudna válni Magyarországon, mint amilyen Salzburg Ausztriában. Lehet, hogy ma még Budapest után Szeged az ország második szellemi központja, de ha ezen a téren nem teszünk sokkal többet, a vidéki nagyvárosok közötti egyre erősebb versenyben veszélybe kerülhet ez a pozíciónk. Olyan programokat kell kitalálnunk, amelyek akár európai, de országos léptékben mindenképpen jelentősek. Minden olyan lépést el kell vetnünk, amely picit is a bezárkózás, a provincializmus irányába vezet. Inkább kockázatot kell vállalnunk, és Európa, sőt a világ legjobbjait kell meghívnunk."
(Szeged számára Salzburg példája a követendő” – beszélgetés Kerek Ferenc zongoraművésszel)

*

"...a felsőoktatás teljesítőképessége annyira gyorsan változik, olyan komoly infrastrukturális hátteret igényel, hogy nem lehet éveket várni, mint más ágazatoknál, ahol esetleg lassabb, fokozatosabb fejlődés eredményeképpen is előbbre lehet lépni. Ma már hovatovább olyan pénzügyi állapotban vagyunk, hogy azt a könyvet sem tudjuk megvásárolni, amiből az elérhetetlen műszerek képét meg tudnánk mutatni a hallgatóknak. Egy idő után ez a mennyiségi változás minőségivé válhat, és akkor a perifériára kerülünk, a szakadékba zuhanhatunk. A magyar felsőoktatás átlagos fizetési szintje körülbelül hatszor kevesebb, mint a görögé. Ennek a hátránynak a ledolgozásához körülbelül 15 milliárd forint kellene. Úgy tűnik, nincs erre pénz. Nézzük meg, más szférák ennek hányszorosát szórják szét. Nem kell példákat mondanom, mindenki tudja miről beszélek. Magyarország legnagyobb értéke mindig a szellemi teljesítménye volt, jelezték ezt a különböző találmányok, felfedezések, nemzetközi tanulmányi versenyek. Szerencsére az ipar kezd rájönni erre, nemrégiben például mi is aláírtunk egy kutatási szerződést hét szegedi nagyvállalattal. A gazdaság szereplői mindenkinél világosabban látják, hogy egy termék értékét ma már a minősége határozza meg, márpedig a minőséget a tudás adja. Ennek köszönhetően lassan közeledik egymáshoz a gazdasági és a felsőoktatási szféra." („Szeged nem használja ki az egyetem szellemi potenciálját” – beszélgetés Mészáros Rezső geográfussal)

*

 "Az emlékmű készítése nem csupán a szobrász „magánszáma”, „magánügye”. Sok szereplős mű – magának a szobrot állító társadalomnak is az önarcképe. Látható például, hogy a 20. században kialakult prototípusok merev rendszere szívósan tovább él napjainkig. Elég csak megnézni az I. és a II. világháborús emlékművek hazai, európai vagy amerikai példányait. A megidézett katonák jóformán csak öltözetükben, rangjelzésükben különböznek. Ritka jó emlékművel büszkélkedhet viszont Rotterdam, ahol Zatkin megrendítő, expresszív plasztikája látható. Ehhez a szoborhoz mindenkinek el kellene mennie egyszer. nemcsak a döbbenetes élményért, hanem a tanulságokért is. Arra gondolok: az emlékmű terve a múzeumban megtekinthető. De micsoda óriási minőségi, hatásbeli különbség van a kétféle munka között – persze a monumentális kikötői emlékmű javára. Ezért is kockázatos megmutatni a laikusoknak a tervezeteket. A rotterdami polgárok mindenesetre bölcsek voltak, amikor a döntést szakmabeliekre bízták. Nem volt népszavazás, azt eszébe se jutott volna kérni senkinek. A nippeket, mütyüröket kedvelő polgárok bizonyára nem erre voksoltak volna. Inkább egy zsánerszoborra. Ám az adófizetők bíztak a város vezetőiben, ők meg a szakemberek hozzáértésében. Lehet, hogy készültek a rendszerváltó társadalom zűrzavarát tükröző gyenge szobrok Szegeden is, no de mégsem a Duna-parton ijesztően tornyosuló Nemzeti Színház! („Sokat jelentettek számomra a szegedi barátságok” – beszélgetés Szathmáry Gyöngyi szobrászművésszel)

*

"Hubay Jenő életművét már akadémistaként szeretem volna jobban megismerni, talán azért is, mert hosszú ideig nem volt szabad a darabjait játszani. 1987-ben – halálának 50. évfordulóján – emlékhangversenyt adtam a tiszteletére Szegeden, a mai Bálint Sándor Művelődési Házban. Dr. Kiss Ernő tartott remek megemlékező beszédet, a koncertnek is hatalmas sikere volt. Amikor legközelebb összefutottunk, Fasang Árpád, a budapesti konzervatórium igazgatója aggódva mondta: vigyázzak, nehogy bajom legyen, mert Hubay még mindig feketelistán van. A legfőbb bűne, hogy alapvetően konzervatív beállítottságú volt, egy grófnőt vett feleségül. Nem fogadta meg Liszt tanácsát, aki fiatal korában figyelmeztette: ne jöjjön haza, mert itthon csak intrikák fogják érni. A Tanácsköztársaság után a Zeneakadémia főigazgatója volt, Brüsszelből hazatérve a semmiből teremtette meg a magyar hegedűiskolát. Sokszor mondom: egy tanárt a növendékei minősítnek. Hubay számos világhírű hegedűst indított el a pályán, tanítványa volt többek között Szigeti József, Gertler Endre, Geyer Stefi, Waldbauer Imre és Zathureczky Ede. Később eltúlozták Hubay nézeteltérését Bartókkal és Kodállyal, miközben ez az ellentét nem volt közöttük meghatározó, hogy mást ne mondjak, sok Bartók-darabot ő mutatott be először Nyugat-Európában. Ezek talán el sem hangozhattak volna akkoriban, ha nem Hubay pártfogolja őket. Nem törődve a tiltással, az 1987-es emlékkoncert után is rendszeresen játszottam Hubay-darabokat. 1990-ben jelent meg első lemezem, a Nagy magyar hegedűiskola, amelyen Hubay és tanítványai műveit játszom. A rendszerváltás után, 1996-ban kezdtük el Kassai István zongoraművésszel Hubay hegedű-zongora darabjait felvenni. A tizenegy-tizenkét lemezből álló összkiadást 2008-ra, Hubay születésének 150. évfordulójára szeretné befejezni a Hungaroton Classic. Jelenleg a hatodik lemez felvételére készülünk. („Minden hang ajándék” – beszélgetés Szecsődi Ferenc hegedűművésszel)

*

 "...ez a kor az információ, az e-mail és az internet kora, de ezek a dolgok abszolút neutrálisak számomra. Munkahelyemen, a Magyar Nemzet szerkesztőségében kell ugyan számítógépet kezelnem, de csak gépírói szinten, azaz be tudom gépelni egy-egy dolgozatomat. Az internetet is használhatnám, de ahhoz már nem értek, és nem is akarok. Számomra az internet egy kétdimenziós világ. Sokan azt hiszik, hogy a képernyőt figyelve minden megtörténik körülöttük, holott a kétdimenziós monitoron nem a világot kapják, hanem csak a róla szóló véleményeket. Én viszont alapvetőnek tartom, hogy magukkal a dolgokkal kell foglalkozni, nem az információkkal, hírekkel és azok feldolgozásával. Nem akarok előemésztett ételt enni, ezért én inkább fákkal, kövekkel, folyókkal, gombákkal foglalkozom, és abszolút nem érdekel, hogy az interneten kinek mi a véleménye. Bízom benne, és látom is már némi jelét annak, hogy az emberek előbb-utóbb rájönnek, nem érdemes futtatni hagyni magukat az információtól, a technikától. Megállnak a talpukon és körülnéznek a világban, de nem az információszerzés neutralitásával és tárgyiasságával, hanem igyekeznek minden dolgot élményszerűen megközelíteni. Nem a kétdimenziós képernyőre, hanem a háromdimenziós fára, kőre, vízre és elsősorban a másik emberre figyelve. A fiatalokban látom jeleit annak, hogy megunják ezt az abszolút betoncivilizációt, elmennek falura, mesterséget tanulnak, hitet keresnek. Tulajdonképpen mindegy, milyen formában keresik a Teremtővel való kapcsolatot, a fontos, hogy keressék, mert ez hozzátartozik az ember önismeretéhez."  („Szeretem kihallgatni, mit fúj a szél” – beszélgetés Szepesi Attilával)

 *

"Amikor 1973-ban járni kezdtem Szegedre, még teljesen le volt robbanva a város. Amikor végre renováltak vagy kifestettek egy házat, úgy örültem neki, mintha a szülővárosomban történt volna. Mindig fájt, amikor lebontottak valami szépet. Sajnáltam, hogy a szép napsugaras ház helyén felépítették a borzalmas nagyáruházat. Emlékszem, a napsugaras házban volt egy borbély, akihez gyakran bejártam. Az a borbélyüzlet olyan volt, mint egy Tömörkény-novellában. Írtam egy gyászódát, amikor bezárták a Tóthot és átalakították. Szegedet mindenestől szeretem, a maga vidékiességével és egyediségével, az árvíz után épült csodaszép palotákkal, amelyek már kezdtek a városnak igazi nagyvárosi jelleget adni. Legfőképpen Szeged egyetemét szeretem. Nagyon sokat köszönhetek neki. Rengeteg kedves tanítványom volt, akik szétszéledtek az országban. Ha úgy alakul a sorsom, hogy újra lesz módom 19. és 20. századi órákat tartani, több figyelmet fordítok majd Tömörkényre és Mórára, akiket remek íróknak tartok. Annak ellenére, hogy Móra nem tudott a Nyugatba bekerülni, a magyar próza öt-hat legnagyobb mestere közé sorolnám. Imádom az írásait. Érdekes, hogy már azelőtt vonzódtam Szegedhez, hogy jobban ismertem volna. Egyetemista koromban jártam ott először, egyik kedves latintanárom, Berényiné Révész Mária – aki szegedi volt – vitt el bennünket tanszéki kirándulásra, és mutatta meg a várost. Azóta valahogyan Szegedet a második otthonomnak tartom, szeretem a csöndjét, az utcáit. Szeretem a Móra Kollégiumot, ahol Erdélyi Ágnes jóvoltából évekig beszélgethettem a diákok társaságában a fél magyar irodalommal. Szeretem még a barátaim hűlt helyét is: így például azt a szerkesztőséget, ahol az elfeledhetetlen Baka Istvánnal üldögéltem." („A hátsó ajtón lopakodtam vissza a magyar irodalomba” – beszélgetés Szörényi László irodalomtörténésszel)

 
*

"Nagyon nehéz korszakát éli a magyar animáció. A fénykora akkor volt, amikor állami támogatással rengeteg egyedi filmet készítettek a Pannónia Filmstúdióban. Ekkor születtek a Cannes-i fődíjas Jankovics-filmek, Rófusz Ferenc Oscar-díjas filmje, A légy, Reisenbüchler Sándor filmjei és még sok, kitűnő egyedi alkotás, amelyek híressé tették a világban a magyar animációt. Készültek sorozatok is, amelyek nagyon népszerűek voltak Magyarországon, bár a világban kevéssé ismerték őket és egész estés filmek is, amelyek – egyet-kettőt kivéve – szintén csak itthon váltak ismertté. A rendszerváltozás óta eltűnt a magyar animáció mögül a pénzügyi háttér, és ettől kezdve nincs más választás, mint többnyire külföldi bérmunkákat végezni, ahol csak kivételes esetekben van szó alkotásról. Ilyen körülmények között nehéz egyedi filmet készíteni. Azért is sajnálatos a dolog, mert sok tehetséges ember van Magyarországon, 1983 óta pedig főiskolai szintű animációs képzés is folyik, rengeteg tehetséges fiatal tudna egyedi filmet készíteni. Azonban nem lehet úgy a munkára koncentrálni, ha nagyon kevés pénzből kell elkészíteni a filmet. Ugyancsak kedvét szegi mindenkinek, hogy előre tudja, hiába készül el egy film, nincs bemutatási lehetősége. Legfeljebb egy-két fesztiválra tud eljutni, főként Magyarországon, hiszen ahhoz, hogy külföldre is kijusson egy alkotás, további pénzekre lenne szükség." (A Leo és Fredtől a háromdimenziós animációig – beszélgetés Tóth Pál rajzfilmrendezővel)

 *

"Becsületes helyen kellene kezelni az irodalmat, ott, ahová való. A költészet mindig az intimebb műfajok közé tartozott. Lehetnek ugyan olyan korszakok, amikor divatosabbá válik valami, és a nagyközönséghez szóló, hivalkodóbb versek aratnak sikert. Az intellektuálisabb líra – bármilyen formában íródjék is – kevesebbeket vonz. Hogy ki marad fönn az idő rostáján, lehetetlen eldönteni. Juhász Gyula vagy József Attila költészetéből is azok a versek maradnak meg, kerülnek újra előtérbe, amelyek az adott korban kellenek. Meggyőződésem, hogy nincs a világnak még egy ilyen gazdag lírája, mint a magyar. A költészet renoméját azonban a költők tették tönkre. Annak idején Domokos Mátyás megírta már: működik a versírógép. Noha számítógép is rendelkezésemre állna, én ma is egy öreg Continental írógépen pötyögöm le a verseimet. Egészen más a zenéje. Nem szégyellem, hogy mostanában visszatértem ahhoz, amihez a legjobban értek: a kötöttebb formához. Persze, olykor azért szabad verset is írok. Nagy problémának látom, hogy egyre nagyobb intellektuális nehézséget jelent az olvasóknak megérteni egy olyan verset, ami bonyolultabb, ami nem olyan primitíven, nem újságírói szinten közelít a valósághoz, ahogyan az emberek elvárnák. Mi még úgy nőttünk fel, hogy mesterségesen felfokozott állapotban éltünk. Elhitették velünk, hogy az irodalom pótolhatja a politikát, de azt is kifejezheti, amit nyíltan nem lehet kimondani. Ez ma már nem igaz. Sok akkoriban tehetségesnek, jelentékenynek tartott költőre már nem 30-40 ezren figyelnek. A gyerekirodalom is elbagatellizálódik. Bárki azt hiheti, ért hozzá, és megpróbálhat gyerekverseket írni." („Még ma is rejtőznek bennem szegedi kincsek" – beszélgetés Veress Miklóssal)

*

 "A város sokat változott. Az egyetem mellett volt egy kocsma, ami ma már ABC. Ez már-már gusztustalan. A régi Sárkányból is leánynevelde lett. Elfogynak a régi ízek, csak a mítoszok maradnak meg. Ebből a szempontból nem jó Szegedre menni, mert szeretném, ha olyannak maradna meg bennem a város, ahogyan az emlékeimben él. Állítólag a Papírvárosba is becsempészem Szegedet. Az egyik kritikus meg is jegyezte: tájékozatlan vagyok szegedileg, mert nincs is építészmérnöki kar a városban. A regény főhőse ugyanis építészmérnök. A leírásokból is többen vélték felismerni Szegedet. Márpedig, ha ráismertek, akkor biztosan benne van a regényben - valahol." („Elfogynak a régi ízek, csak a mítoszok maradnak meg” – beszélgetés Zalán Tiborral)

 *

"Soha nem volt ilyen avítt a színház a világtörténelemben, mint mostanában. Mindig kortársi volt, mindig azt játszották, ami az embereket aktuálisan izgatta. Hol stilizálva, hol opera, hol bábjáték formájában. Olyan a mai színházi előadások nagy része, mint az előre elkészített mirelit étel, amit csak fel kell melegíteni. Amikor az örökérvényű szót meghallom, a bicska kinyílik a zsebemben. Honnan tudják? Ott voltak Shakespeare korában? A kortárs dráma persze pénz kérdése is. Németországban, Nagy-Britanniában fontosnak tartották, hogy a fiatal szerzők írjanak. Nem a Royal Shakespeare Company mutatta be az első darabjaikat, de kisebb színházaknál felnőhettek az új szerzők. Lehetetlen dolognak tartom, hogy a friss, eleven hang szinte hiányzik a magyar színházi életből. A mai dolgainkról is állandóan régi, bevált darabokon keresztül beszélünk. Egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy az emberek unják már. Persze nagyon félnének azoktól a daraboktól, amiket például Németországban vagy Norvégiában írnak manapság. Kegyetlenek és szárazak. Mert kegyetlen és száraz a nyomorult életünk is. Ha ezt nem játssza a színház, ha ezzel nem tudja konfrontálni a közönséget, akkor mi a dolga? Jó, elismerem, a szórakoztatás is. De biztos vagyok benne, hogy a radikális szembesítés is: így élsz te is, ez vár rád is. Nálunk kevés a drámaíró, mert nem kapnak a munkájukért elég pénzt. Legfeljebb a Vígszínháznak érdemes írni, mert ott nagy a tantieme. Volt azért néhány jó kortárs munkám, rendeztem Esterházy Péter Búcsúszimfóniáját, vagy Marius von Mayenburg darabját a Radnóti Színházban. Sok olyan darab van, amit szeretnék megrendezni. Csak félnek, rettegnek tőlük, mert kis széria, de rettenetesen nagy munka. Sokkal jobb előszedni valamelyik népszerű Shakespeare-vígjátékot, mert a színészek imádják játszani, és ha jól van megcsinálva, a közönség is szereti." („A szabadságot is a fejemben akartam megélni” – beszélgetés Zsótér Sándor rendezővel)

 

 

 

 

 

 

Hirdetés





Ajánló

Szegedi Nemzeti Színház
Tiszatáj
Szegedi Tudományegyetem
Szegedi Pinceszínház
Móra Ferenc Múzeum
Szegedi Szimfonikus Zenekar
Thealter International
Szeged város
Szegedi Szabadtéri Játékok
Szegedi Kortárs Balett
Somogyi-könyvtár
Szegedi Kisszínház
:: Hollósi Zsolt 2006 - e-mail : hollosizs@gmail.com
www.hollosizsolt.hu